Johann Richárd

Most lehet ünnepelni. 

Lehet örülni annak, hogy valami megmozdult. 
Hogy egy hosszú, fárasztó, sokszor kilátástalannak tűnő időszak után végre van egy pillanat, amikor nem szégyen kimondani: igen, ehhez a közösséghez tartozom. Lehet büszkének lenni arra, hogy magyar vagy. 

Sajnos ez a mondat sokáig nem volt magától értetődő. Nekem is szoknom kell még egy kicsit. Nem azért, mert ne lettem volna az, hanem mert ez is el lett torzítva. A NER évei alatt a magyarság nem közös nevező volt, hanem politikai állásfoglalás. Egy jelvény, amit vagy felvettél, mert rád erőltettek, vagy inkább levetted, hogy ne kelljen magyarázkodnod a munkahelyeden, a rokonok előtt, az utcán.

Most ez egy kicsit fellazult. És ebben van valami felszabadító.

De itt jön az a rész, amit senki nem akar hallani egy ünnep közepén: nem most lett vége valaminek, hanem most kezdődik.

A propaganda ma már nem bizonyítékokkal dolgozik, hanem szereposztással.
Ha kell egy ellenség, előbb kinevezik, aztán megírják hozzá a történetet...

Jó gyermekkorom volt.

Habár nem volt mindig fenékig tejföl, meg kolbászból a kerítés, de mégis ki tudom ezt így mondani. Nem az ajándékok tömkelege, vagy a menőbbnél menőbb játékok tették jóvá, hanem például az, amikor kirándulás közben hiába kezdtem újra századszor is ugyanazt az idióta gyerekmondókát, édesanyám ugyanúgy énekelte velem, mintha először kezdtünk volna bele.

Őszintén szólva egy ideje azon gondolkodom, hogy a magyar politikus tényleg komplett hülyének nézi a választót, vagy egyszerűen csak feltételezi, hogy az.
A kettő között van egy árnyalatnyi különbség, de a végeredmény ugyanaz:
Elég egy távirányítót bedobni a szoba közepére és a nyáladzó médiafogyasztók már rohannak is utána.

Ha csak győzni akarsz, ne olvasd tovább!

A győzelem bár szükséges, de nem elegendő. Csupán egy eszköz. Ha céllá válik, ugyanazt a rendszert építed tovább, csak más zászlóval. Mert van egy naiv hit a magyar közéletben: hogy ha egyszer megbukik a NER, minden jóra fordul. Mintha a rendszer egy rosszul sikerült szoftverfrissítés lenne, amit elég visszaállítani a "demokratikus gyári beállításokra".

Kényelmes gondolat, de hamis.

A NER nem kizárólag egy politikai konstrukció. Nem csupán egy név, nem csupán egy párt, nem csupán egy ember. A NER egy működési modell. Központosított hatalom. Lojalitás, mint valuta. Állami újraelosztás mint fegyelmező eszköz. A "miénk" erkölcsi felmentése és az "övéik" démonizálása.
Ismerős?

Mert ha őszinték vagyunk,  A központosítás, a klientúraépítés és a politikai hűség jutalmazása nem 2010-ben született. A NER nem feltalálta ezt a logikát, hanem intézményesítette és tökélyre vitte. A probléma az, hogy ez nem is fog 2026-ban véget érni attól, hogy más áll a pulpituson. 
Ha csak annyit akarunk, hogy "most mi jövünk", akkor nincs miről beszélni. Akkor ez nem rendszerváltás, hanem hatalomátvétel. A játékszabály marad, csak a játékos cserélődik.

Ez az írás nem a NER leváltásáról szól. Az a minimum.
Ez az írás arról szól, hogy mihez kellene hozzányúlni ahhoz, hogy ne ugyanaz a politikai kultúra térjen vissza új arccal, új szlogenekkel, új erkölcsi önfelmentéssel.
Mert a legkényelmetlenebb kérdés nem az, hogy miért ilyen a rendszer.
Hanem az, hogy mi miatt tudott ilyen lenni.

Ha erre nincs válasz, akkor nincs rendszerváltás, csak új dekoráció a régi színpadon.