Mert soha, semmi sem csak

Most lehet ünnepelni. 

Lehet örülni annak, hogy valami megmozdult. 
Hogy egy hosszú, fárasztó, sokszor kilátástalannak tűnő időszak után végre van egy pillanat, amikor nem szégyen kimondani: igen, ehhez a közösséghez tartozom. Lehet büszkének lenni arra, hogy magyar vagy. 

Sajnos ez a mondat sokáig nem volt magától értetődő. Nekem is szoknom kell még egy kicsit. Nem azért, mert ne lettem volna az, hanem mert ez is el lett torzítva. A NER évei alatt a magyarság nem közös nevező volt, hanem politikai állásfoglalás. Egy jelvény, amit vagy felvettél, mert rád erőltettek, vagy inkább levetted, hogy ne kelljen magyarázkodnod a munkahelyeden, a rokonok előtt, az utcán.

Most ez egy kicsit fellazult. És ebben van valami felszabadító.

De itt jön az a rész, amit senki nem akar hallani egy ünnep közepén: nem most lett vége valaminek, hanem most kezdődik.

A propaganda ma már nem bizonyítékokkal dolgozik, hanem szereposztással.
Ha kell egy ellenség, előbb kinevezik, aztán megírják hozzá a történetet...

Jó gyermekkorom volt.

Habár nem volt mindig fenékig tejföl, meg kolbászból a kerítés, de mégis ki tudom ezt így mondani. Nem az ajándékok tömkelege, vagy a menőbbnél menőbb játékok tették jóvá, hanem például az, amikor kirándulás közben hiába kezdtem újra századszor is ugyanazt az idióta gyerekmondókát, édesanyám ugyanúgy énekelte velem, mintha először kezdtünk volna bele.

Őszintén szólva egy ideje azon gondolkodom, hogy a magyar politikus tényleg komplett hülyének nézi a választót, vagy egyszerűen csak feltételezi, hogy az.
A kettő között van egy árnyalatnyi különbség, de a végeredmény ugyanaz:
Elég egy távirányítót bedobni a szoba közepére és a nyáladzó médiafogyasztók már rohannak is utána.