Jó gyermekkorom volt.
Habár nem volt mindig fenékig tejföl, meg kolbászból a kerítés, de mégis ki tudom ezt így mondani. Nem az ajándékok tömkelege, vagy a menőbbnél menőbb játékok tették jóvá, hanem például az, amikor kirándulás közben hiába kezdtem újra századszor is ugyanazt az idióta gyerekmondókát, édesanyám ugyanúgy énekelte velem, mintha először kezdtünk volna bele.
Szeretnék elmesélni valami jóval személyesebbet, mint amit a kedves olvasó eddig megszokhatott tőlem. Muszáj leírnom, mert évek óta a torkomban van, de valahogy eddig nem tudtam kiadni magamból. Eddig azt gondoltam, hogy ez nem tartozik senkire, hogy ez az én dolgom, hogy nekem kell egyedül megbirkóznom vele.
Van az a pont, amikor a szavak már nem elég hangosak. Amikor egy cinikus blogbejegyzés, egy ironikus odaszúrás vagy egy politikai hasonlat már nem tudja visszaadni azt a nyomást, amit a mellkasodban érzel. Én idáig jutottam: a zajba menekültem. Zajból kovácsoltam rendszert és rendszert bontok le zajjal.
Ez az én zeném.
A félelemtől a felszabadulásig A vonat épp csak elindult, a fémtest szelíden zakatolt a síneken, én pedig közben azon kattogtam, hogy most vajon hősiesség, vakmerőség, vagy egyszerű ostobaság volt-e az, hogy felszálltam. Előző nap még minden létező csatorna azt harsogta, hogy a Budapest Pride be…