Az elefánt hétfőn délelőtt tűnt fel a város főterén. Hogy honnan érkezett, nem lehetett tudni. Az első két órában a lakosság jelentős része arra számított, hogy valaki hamarosan elviszi. Délutánra már inkább arra voltak kíváncsiak, ki fog feltakarítani utána. - Biztos cirkusz lesz. - mondta…
Most lehet ünnepelni.
Lehet örülni annak, hogy valami megmozdult.
Hogy egy hosszú, fárasztó, sokszor kilátástalannak tűnő időszak után végre van egy pillanat, amikor nem szégyen kimondani: igen, ehhez a közösséghez tartozom. Lehet büszkének lenni arra, hogy magyar vagy.
Sajnos ez a mondat sokáig nem volt magától értetődő. Nekem is szoknom kell még egy kicsit. Nem azért, mert ne lettem volna az, hanem mert ez is el lett torzítva. A NER évei alatt a magyarság nem közös nevező volt, hanem politikai állásfoglalás. Egy jelvény, amit vagy felvettél, mert rád erőltettek, vagy inkább levetted, hogy ne kelljen magyarázkodnod a munkahelyeden, a rokonok előtt, az utcán.
Most ez egy kicsit fellazult. És ebben van valami felszabadító.
De itt jön az a rész, amit senki nem akar hallani egy ünnep közepén: nem most lett vége valaminek, hanem most kezdődik.
A propaganda ma már nem bizonyítékokkal dolgozik, hanem szereposztással.
Ha kell egy ellenség, előbb kinevezik, aztán megírják hozzá a történetet...
Jó gyermekkorom volt.
Habár nem volt mindig fenékig tejföl, meg kolbászból a kerítés, de mégis ki tudom ezt így mondani. Nem az ajándékok tömkelege, vagy a menőbbnél menőbb játékok tették jóvá, hanem például az, amikor kirándulás közben hiába kezdtem újra századszor is ugyanazt az idióta gyerekmondókát, édesanyám ugyanúgy énekelte velem, mintha először kezdtünk volna bele.