KözJáték #1 - Az elefánt

Az elefánt hétfőn délelőtt tűnt fel a város főterén.

Hogy honnan érkezett, nem lehetett tudni.
Az első két órában a lakosság jelentős része arra számított, hogy valaki hamarosan elviszi. Délutánra már inkább arra voltak kíváncsiak, ki fog feltakarítani utána.

- Biztos cirkusz lesz. - mondta Sándor, aki részeges létére talán a legjózanabb gondolattal kezelte a váratlan jövevényt. 
- Hát abban biztos lehetsz, ha ez a vadállat letapossa a tulipánokat! - vetette oda Julcsa félvállról. 
Sándor felhorkantott. Mélyről jövő, ugyanakkor meglepően rövid horkantás volt. 

Az elefánt közben leült. Ezt újabb három órányi tanácskozás követte, mert a jelenlevők eddig úgy gondolták, hogy az elefántok nem tudnak ülni.
Ez azonban mégis leült. Alig pár lépésre a tulipánoktól.

Keszeg elvtárs, aki évtizedek óta töltötte be a városháza tanácsosi feladatkörét, többször körbejárta az állatot nagy hümmögések közepette.
- Nincs rá határozat. - vonta meg végül vállát.
- Mi az, hogy nincs rá határozat? - kérdezte Sándor. - Ez az állat jól láthatóan leült.
- Nekem is olybá tűnik. - válaszolta Keszeg elvtárs.
- Akkor mi a probléma?
- Az, hogy nincs rá határozat.
- De hát maga is látja.
- A látás nem közigazgatási kategória. - dobbantott Keszeg a lábával.
- De abban egyetérthetünk, hogy ez egy elefánt, aki... - vágott közbe Julcsa, aki türelmetlenül nézte az elefánt és a tulipánok közötti távolságot.
- Nem. - tartotta fel az ujját Keszeg.
- Nem? - kerekedett ki Julcsa szeme. 
- Ezt előbb egy szakértőnek kell megvizsgálnia.
- És mikorra várható a szakértő?
- Nem jön.
- Hogyhogy nem jön?
- Dolga van.
- És akkor?
- Bizottságot kell felállítani. - húzta ki magát pökhendien Keszeg.
- És a bizottság ért az elefántokhoz?
- Nem. De a bizottságokhoz igen.

A bizottság másnap reggel kilencre ülésezett össze, ami azt jelentette, hogy negyed tízig megérkeztek, tízig kávéztak, tíz után megvitatták, hogy ki ül hova, és fél tizenegykor Keszeg felolvasta a napirendet.
A napirend egyetlen pontból állt: Elefánt.

- Ez nem elég konkrét. – jegyezte meg Juszics elvtársasszony, aki a bizottság legidősebb tagja volt, és ezt mindenki tudta, beleértve őt magát is.
- Pontosíthatjuk. – bólintott Keszeg.
- Mire?
- Például: Az elefánt ügye.
- És ez mitől jobb? - vetette oda cigisodrás közben Sándor. 
- Az elefánt kérdése?
- Ettől az egész kérdéssé válik. - emelte fel a mutatóujját Juszics. - Nekünk nem kérdések kellenek. Nekünk megoldások kellenek.
- Akkor... Az elefánt megoldása.

Rövid csend.

- Ez kicsit fenyegetően hangzik. - mondta valaki hátulról.

Végül a napirendi pontot "Az elefánt helyzetének felmérése és a szükséges intézkedések előkészítése" névre keresztelték, amit mindenki elfogadott, mert elég hosszú volt ahhoz, hogy senki ne olvassa el kétszer.

Egy óra elteltével kint az elefánt még mindig ült.
Sándor odatelepedett nem messze tőle a lépcsőre, és egy újabb cigarettát sodort.
Az elefánt nagy, nyugodt szemmel nézett maga elé, mintha az egész közigazgatási rendszer csak egy átmeneti állapot volna, amelyen túl van valami, amit ő már lát, de még nem szükséges elmondania. 

- Mi a neved? - kérdezte tőle Sándor.
Az elefánt nem válaszolt.
- Nem baj - bólintott Sándor. - Én sem emlékszem mindig.
Julcsa féltéglányira nyitott ablakból szólt le:
- Ne barátkozz össze vele!
- Miért ne?
- Mert akkor még nehezebb lesz, amikor elviszik.
- Ki viszi el?
Julcsa erre nem válaszolt, mert ő sem tudta. De az ablakot behúzta, mert úgy érezte, erős pozícióból kell befejezni a mondatot.

A bizottság délután háromra elkészítette az előzetes helyzetjelentést. A dokumentum huszonkét oldalas volt, és a következő megállapítást tartalmazta:

"A főtéren tartózkodó állat mérete, alakja és általános megjelenése alapján valószínűsíthetően egy nagyobb testű, vastag bőrű, ormányos emlős, amelynek pontos faji besorolása további szakvéleményt igényel. Az állat viselkedése ez ideig nem minősíthető fenyegetőnek, ugyanakkor jelenlétének közigazgatási jogi státusza nem tisztázott. Javasolt intézkedés: az ügy aktába helyezése és a következő rendes ülésig való napirenden tartása."

- És a tulipánok? - kérdezte Keszeget az ülés berekesztése után Julcsa.
- A tulipánokra külön határozat vonatkozik.
- De ha letapossa őket?
- Akkor a kártérítés kérdése egy másik bizottság hatásköre.
- Van ilyen bizottság?
- Egyelőre nincs.
- Mikor lesz?
- Ha kár keletkezik.
- Tehát előbb kár kell, aztán bizottság.
- Ez a helyes sorrend, igen - bólintott Keszeg elvtárs, és azzal a mozdulattal, amellyel az ember lezár egy nagyon fontos és nagyon hosszú fejezetet. Majd megfordult, és elment.

Szerdán megalakult az Elefántügyi Albizottság.

Csütörtökön kiderült, hogy az Elefántügyi Albizottság hatásköre nem terjed ki ülő elefántokra, mivel az alapító határozat szövegében az elefánt szó önmagában szerepelt, ülő jelző nélkül, márpedig egy ülő elefánt közigazgatási értelemben nem azonos egy elefánttal, hanem egy elefánt egy meghatározott testtartásban, ami külön kategória.

Pénteken megalakult az Ülő Elefántokkal Foglalkozó Munkacsoport.
A munkacsoport első ülésén az elefánt felállt.

Keszeg elvtárs hosszan nézett ki az ablakon.
- Most ilyenkor mi van? - kérdezte valaki.
- Most álló elefánt van - mondta Keszeg.
- És arra van határozat?
- Nincs. De legalább nem ülő.
- Ez előrelépés?
Keszeg elvtárs erre nem válaszolt, mert az előrelépés sem volt közigazgatási kategória.

A következő héten megjelent Tóth.
Senki sem hívta. Csak ott volt egyszer csak a téren, és nézte az elefántot azzal a nyugalmával, amit csak az tud produkálni, aki harminc évet töltött el nagy állatok társaságában. Kis fizetéssel. 

- Mi a fészkes fenét keres itt ez az elefánt? - kérdezte félhangosan.
Keszeg elvtárs, aki épp aktát cipelt keresztül a téren, megállt.
- Mégis milyen minőségben állítja, hogy ez egy elefánt?
- Mint aki harminc éve elefántokkal dolgozik.
- Az nem hivatalos minőség.
- Afrikai bush elefánt - folytatta Tóth, mintha nem hallotta volna. - Nőstény. Körülbelül huszonöt éves. Egészséges. Nyugodt természetű.
- Mindez egy szakvélemény hiányában semmilyen jogi erővel nem bír - mondta Keszeg.
- Tudom - bólintott Tóth, és leült Sándor mellé a lépcsőre.

Sándor közelebb ült egy kicsit.
- Maga ért hozzájuk? - kérdezte.
 Érteni nem lehet hozzájuk. - mondta Tóth. - De megszokni meg lehet őket.
- Mi a különbség?
Tóth gondolkodott.
- Az értés azt feltételezi, hogy ők is értenek magukhoz - mondta végül. - A megszokás csak annyit, hogy maguk elfogadják, hogy az elefánt létezik. 
Sándor erre nem szólt semmit, de elővett egy cigarettát, és Tóthnak nyújtotta.
Tóth elfogadta. Az elefánt nézte őket.

A harmadik hétre a gyerekek már az elefánt mellett fociztak. Nem mellette. Körülötte.
Az elefánt két mellső lába lett a középső kapu. Ha valaki a lába közé rúgta a labdát, az gól volt, de csakis abban az esetben, ha az elefánt nem mozdult el a helyéről.
Ha elmozdult, nem gól volt, hanem szögletrúgás.
Ezt a szabályt senki sem határozta meg.
Egyszerűen csak így alakult.

A postás a negyedik héttől kezdve az elefánt ormánya alatt ment át, mert rövidebb volt, mint megkerülni azt. Az elefánt nem ellenezte.

Julcsa tulipánvédő kerítést épített. Alacsony volt, inkább jelzés értékű, mint tényleges akadály. Az elefánt soha nem ment felé.
- Látod? - szólt le Julcsa Sándornak az ablakból. - Tudja, hogy ott van a kerítés.
- Vagy nem érdekli a tulipán - mondta Sándor.
- Ez ugyanaz.
- Nem ugyanaz.
- De! - és azzal lendülettel bezárta az ablakot. 
Sándor felhorkantott. Mélyről jövő, ugyanakkor meglepően rövid horkantás volt.
Pont olyan, mint az első napon.

Az ötödik héten a város új térképet adott ki, amelyen a főtér közepén egy kis szürke négyzet jelölte az elefánt jelenlegi tartózkodási helyét. A térkép nyomtatott példányain a négyzet felirata néhol "Elefánt", néhol "Elefánt (ideiglenes)" volt, attól függően, melyik nyomdász dolgozott aznap.

Egy szerkesztőségi értekezleten a helyi újság szerkesztője bejelentette, hogy az elefánt mostantól nem hírrovatba tartozik.
 Hanem hová? - kérdezte a rovatvezető.
- Az időjárás mellé. Kell a hely a címlapra. Az elefánt túl sokat foglal ott - mondta a szerkesztő. Senki sem nevetett, mert mindenki értette.

Turisták is jöttek. Nem sokan, de jöttek. Fényképeket csináltak. Képeslapokat vásároltak, amelyeken az elefánt a főtéren ült, a háttérben a városháza tornyával. A képeslapon az állt: "Üdvözlet városunkból!" 
Keszeg elvtárs az egyik képeslapot megvette, és az íróasztalára tette. Arra a kérdésre, hogy miért, azt felelte, hogy reprezentációs célból.

Egy hétfő reggel - pontosan hat héttel az érkezése után - az elefánt egyszercsak már nem volt ott.

Sándor elsőként vette észre, mert ő volt az, aki a legtöbbet ült a lépcsőn.
Csak állt ott a főtér. Üres volt. A tulipánok is álltak.
A focilabda ott hevert a köveken, ahol az előző nap ottfelejtették.
Sándor sokáig nézte a helyet, ahol az elefánt szokott lenni.
Aztán bement, és szólt Julcsának.

- Elment... - mondta.
Julcsa kijött. Megnézte. Visszament.
- A kerítést azért ne bontsuk el - mondta az ablakból.
- Miért ne?
- Mert hátha visszajön.
Sándor erre nem válaszolt.

A városházán Keszeg elvtárs összehívta a bizottságot.
A napirend egyetlen pontból állt: Az elefánt eltűnése.
- Ez nem elég konkrét - mondta Juszics elvtársnő.
- Az elefánt eltűnésének ügye?
- Ez sem jobb.
Végül a napirendi pontot "Az elefánt főtérről való eltávozásának körülményei és a felelősség kérdésének előzetes vizsgálata" névre keresztelték.

- Ki engedélyezte az eltűnést? - kérdezte valaki.
- Senki - mondta Keszeg.
- Akkor jogsértés történt?
- Ezt még vizsgálni kell.
- Ki vizsgálja?
- Egy bizottság.
- Melyik bizottság?
- Amelyiket majd felállítunk.
- Mikor?
- Amint határozat születik a felállításáról.
- Ki hozza a határozatot?

Keszeg elvtárs az asztalra tette a kezeit. Egyenként. Először a bal, aztán a jobb kezét.
- Egy bizottság - mondta mélyet sóhajtva.

Tóth aznap este még egyszer kiment a főtérre. Állt egy darabig ott, ahol az elefánt szokott ülni. Majd megunta és hazament. 

A tulipánvédő kerítés még két hétig a helyén volt. Aztán Julcsa maga bontotta el, mert zavaró volt. 

Nem tudta tőle normálisan meglocsolni a tulipánokat.