Büszkeség

A félelemtől a felszabadulásig

A vonat épp csak elindult, a fémtest szelíden zakatolt a síneken, én pedig közben azon kattogtam, hogy most vajon hősiesség, vakmerőség, vagy egyszerű ostobaság volt-e az, hogy felszálltam.
Előző nap még minden létező csatorna azt harsogta, hogy a Budapest Pride be van tiltva.

Betiltva.

Egy szó, amit "normális esetben" diktatúrák használnak, nálunk pedig jogilag csűrt-csavart jogásznyelvben áztatva tolják le a torkunkon. Volt itt minden: rendőrségi eljárás, Kúria, sajtóközlemény, “gyermekvédelmi aggály”, és persze a szokásos kormányzati alt-right kórus: "ez nem való az utcára", "ez provokáció", "ez veszélyes".
Mintha a szabadság mindig veszélyes lenne - annak mondjuk biztosan az is, aki láncra verve tartja az embereket.

Bámultam ki a vonat ablakán, és próbáltam megnyugodni. Felkészültem a legrosszabbra. Nem pszichésen, hanem konkrétan. Ott volt a zsebemben a TASZ jogsegélyszáma, feltöltve a telefon, Powerbank bevetésre kész, ha netán videóra kéne venni egy előállítást vagy gumibotos kedvességet.
Még az is átfutott a fejemen, hogy le kéne írnom valahova: „nem volt nálam kés, nem voltam agresszív, csak sétálni mentem.”
Mert ebben az országban az áldozatnak kell bizonyítania, hogy nem provokált.
Itt a megfigyelés nem biztonságot jelent, hanem fenyegetést.

Féltem. És nem szégyellem.
Nem azért féltem, mert nem hiszek az ügyben. Hanem mert túlságosan is jól ismerem azt a rendszert, ami ellen most arccal, testtel, jelenléttel kiállni készültem.
Rejtő Jenő mondta egyszer, hogy „csak az nem fél, akinek nincs fantáziája” - hát nekünk, akik az elmúlt 15 évben itt élünk, fantáziából nem volt hiány.
Láttunk már mindent.
Láttunk már nácikat a Parlamentben, Orwell-i gyűlöletpropagandát, drónokat a békés tömegek fölött.
Láttunk embereket meghurcolva, büntetve, karaktergyilkolva. Orosz modellre épülő disztópikus megoldásokat arra, hogy elhallgattassák azokat, akiknek eddig sem adtak szót.

A vonat ablakában megcsillanó fény játékos törése mégis támogatni próbált - szivárvány színű táncot járva a rohanó világon. Bár nem vallom magam spirituális embernek, mégis mintha az ég jelezte volna: menj csak, ott leszel, ahol lenned kell.

Leszálltam. A város lüktetett, mint egy túl feszesre hangolt dobhártya. Idegen volt a táj, idegenek az arcok. A villamoshoz tartó emberek között nem volt semmi különös, de aztán megláttam egy összeterkert táskára fűzött zászlót.
Ahogyan figyeltem egy gondolat hasított belém:
Nem vagyok egyedül.
A lábam enyhén remegve a fejhallgatómból szóló ütemre lépett:

“Sorry, being in the way. Sorry, but I’ll fuckin’ stay.”

Ahogy közeledtünk, egyre több volt a jel.
Színes hajak, nevető arcok, ölelkező emberek, külföldi szavak - nem turisták, hanem a közösség tagjai. Az egyikük rám nézett, én visszamosolyogtam. Egy biccentés, talán viszonozta is. Nem szóltunk egymáshoz, mégis ez az apró gesztus többet jelentett minden szónál.
A villamos felnyikorgott, mintha az is belefeszülne a város jelenébe és mi elindultunk.
Mellettünk és előttünk egyre több szín bukkant fel. Újabb zászlók, napernyők, festett arcok, mintha a város próbálná a mai napra a háttérbe szorítani a saját monoton szürkeségét. A tekintetekben az izgalom mellett remény csillogott. Vágy az elfogadásra és a megértésre. Vágy a régóta áhított változásra.

Megérkeztünk. Hazaértem.
Ahogyan megláttam a gyülekező tömeget teljes egészében elmúlt a félelem és a helyét egy rég elfeledett érzés vette át:
Büszkeség.

Büszkeség a sokszínűségre, arra, hogy az emberek egymás mellett állnak egy jó ügy érdekében. Büszkeség arra, hogy a fiataltól az idősig mindannyian képesek voltunk helyesen cselekedni. Büszkeség a bátorságunkra, a nemzetiségünkre, a magyarságunkra, amiről azt hittük, hogy elvettek tőlünk.

Melegek, transzneműek, heterok, fiatalok, idősek és oly sok színes ember, mind együtt sétáltak, táncoltak, beszélgettek, mosolyogtak. Szabadon szerettek és ünnepeltek egy olyan rendszerben, ahol 15 éven keresztül csak a gyűlölni volt szabad. Egy olyan rendszerben, ahol családok szakadtak ketté, politikai ideológiák mentén. Egy rendszerben, ami megpróbálta mondvacsinált indokokkal ellehetetleníteni ezeket az embereket, karaktergyilkolta és fenyegette őket.
És ezek az emberek minden fenyegetés ellenére mégis képesek voltak egy ekkora győzelmet elérni.

Mert ez győzelem volt.
Győzelem az arrogancia felett.
Győzelem a szégyen felett, amit mások próbáltak ránk erőltetni.
Győzelem a rendszer felett, ami azt hitte, elég, ha hangos.

"Olyan győzelmet arattunk, ami még a Holdról is látszik”
A rendszer ellen, ami kétségbeesetten próbálta betiltani ezt az eseményt, összepedofilozni, zászlót letépni.
Egy rendszer ellen, ami retteg.
Retteg attól, hogy az emberek boldogan, félelem nélkül, egymás mellett léteznek.
Ez a legnagyobb veszély a hatalom számára.
Nem a zászló, nem a tánc, nem a meztelen felsőtest.
Az összefogás. A szabad öröm.

Miért voltam ott?

Nem vagyok aktivista. Nem vagyok meleg.
Nem vagyok transz. Nem vagyok non-bináris.
Én csak valaki vagyok, aki nem akar rettegni.
Aki hisz abban, hogy a szeretet és a szerelem nem politikai kategória.
Aki azt gondolja, hogy a szolidaritás nem hiba, hanem erény.
Hogy emberek akkor is kiállhatnak más emberekért, ha őket nem közvetlenül érinti az elnyomás.
Én csak valaki vagyok, aki nem akar többé egy olyan országban élni, ahol a félelem az alapértelmezett.

És ezen a napon nem kellett.
Mert ezen a napon nem a "libsik visítottak".
Hanem azok, akik félnek a szeretettől.
Akik félnek a szabadságtól.
Akik félnek attól, hogy nem lehet többé meghatározni, hogyan kell élned.
És ezért már bőven megérte.

Mert jöhetnek az üres fenyegetőzések. Lehet jogi kiskapukra hivatkozva büntetéseket küldeni. Lehet uszítani, fröcsögni, buzizni. El lehet határolódni tőlünk és a rendszer seggébe bújni "független előadóművészekként".
Meg lehet próbálni minket ellehetetleníteni.

De ha az ember 15 év bezártsága után megérzi a szabadság ízét, az nem fog többé meghátrálni.