KözBeszólás #3 - Disznótor

író:

Vágópontok egy életműhöz

Avagy: hogyan lett a gyűlöletből közszolgálat, a szervilizmusból hivatás, a kocsmából pedig katedra.


I. A hízlalás kora: Amikor még nem böfögött vissza a rendszer

Bayer Zsolt 1963-ban született Budapesten.
Az orvos gratulált. A szülők boldogok voltak. Csak a jövő sírt fel, halkan kucorogva, kint a folyosón. Mert nem minden születés hoz világosságot. Van, amelyik csak szót kér, aztán soha többé nem hallgat el.

Bár Bayer úri közegben nevelkedett, de ettől nem lett benne több tartás - csak pökhendi, elitista felsőbbrendűség, ami érzékeny a maga sérelmeire, de érzéketlen mindenki máséra. A belső zártság, amiben felnőtt, valójában nem konzervatív értékrendet adott, hanem frusztrált elitgőgöt, ami minden kritikát sértésként él meg, minden másságot támadásként.
Nem hagyományt örökölt, hanem nosztalgiát egy olyan világ iránt, ahol mindenki más alacsonyabb sorba született.

Tanult fiú, persze: ELTE-BTK, magyar-történelem szak. Már akkor is jobban érdekelte a szónoki póz, mint a tartalom.
A bölcsészkaron a legtöbben idéztek, Bayer viszont valószínűleg már akkor is ítélkezett.
A közéleti igazságkeresés helyett ő a morális feljebbvalóság illúzióját választotta. Azt a kényelmes szerepet, ahol mindig ő tudja jobban, mindig ő a sérelmes, mindig ő az, akinek „most már végre el kell mondani az igazságot”.

A nyolcvanas években ellenzéki közhangulatban mozgott. Leginkább csak szövegesen, mint az a diák, aki a forradalomról ír fogalmazást, de közben anyja kérésére nem megy ki tüntetni, nehogy baja essen.
A rendszerkritika mindig csak addig volt számára fontos, amíg nem került hatalom közelébe.
Mert a hatalom Bayer szemében nem megkérdőjelezendő, hanem megszolgálandó.

És akkor jött ’89.
A várva várt rendszerváltás, ami neki nem új esélyt, hanem új gazdát jelentett.
Amíg mások az első szabad választásokra készültek, ő már azon dolgozott, hogyan lehet először odaférni a vályúhoz.
Nem volt elhivatottság, nem volt ethosz, csak éhség.
A magyar rendszerváltás első húsos szalonnacsíkja volt Bayer számára: nem a demokrácia ünnepe, hanem egy disznóvágás előtti étvágygerjesztő.

II. Perzselés: a Fidesz első lovásza

Tudni kell: Bayer a Fidesz alapító tagja volt, sőt, egyike az első öt párttagkönyv-tulajdonosnak. A rendszerváltás utáni pillanatokban úgy ült be a párt kommunikációs térdelőpadjára, mint egy lelkes templomszolga, aki nem a hitet, hanem a hangerejét jött gyakorolni.
Már akkor sem az igazság érdekelte, hanem az, hogy ki mondhatja meg, mi az igazság.

És gyónt.
Hosszú éveken keresztül. Másokat.
Ahogy azt egy „hithű keresztény” tenné, aki szerint a bűnbocsánat mindig másra vonatkozik, ő maga pedig legfeljebb isteni küldetésben jár.
Bayer nem kérdezett, Bayer kijelentett.
Nem elemzett, hanem átkozott.
Nem épített, hanem előre gyűlölt: biztos, ami biztos alapon.

A Fidesz ifjúsága akkor még valami újról álmodott, de Bayer már akkor is a régi szagokat kereste. A hatalomét. A nagyszoba padlószőnyegének poros melegét, ahol csak a kiválasztottak csámcsognak, míg a többiek kint állnak sorba az abált szalonnáért.

Ezek után kilépett a pártból és pár évig próbált úgy tenni, mintha lenne saját identitása.
De nem volt.
Mert Bayer nem gondolkodó, csak tenyészállat. Az önálló vélemények között úgy mozgott, mint egy malac a jégen: nem tudta, merre csúszik, csak azt, hogy valakinek a moslékja kell a túléléshez. Így hát, mint minden istállóból kiszabadult, de gazdátlan disznó, végül visszasomfordált a vályúhoz. A Fidesz pedig visszafogadta.
Tisztában voltak vele, hogy a jól nevelt hízót nem levágni kell, csak tovább etetni, amíg magától bele nem fekszik a vájdlingba.

III. A belsőség: Bayer stílusa, mint szellemi zsírlerakódás

A publicisztikai stílusa hamar kialakult: proli modor elitista pátosszal, ahol az "úriemberség" abban merül ki, hogy „legalább nem köptem le nyilvánosan” az ellenfelemet.

Így tudott leírni és kimondani olyan sorokat, mint:

"A cigányság jelentős része nem alkalmas az együttélésre. Nem alkalmas arra, hogy emberek között éljen. A cigányság ezen része állat, és állatként viselkedik."
Magyar Hírlap, 2013. január 5.

Mégis mit képzeltek ti magatokról? Kik vagytok ti? Ki a fasz hívott ide benneteket? És ha már idepofátlankodtatok, akkor milyen alapon követelőztök? Elviselhetetlenek vagytok, szemtelenek, mint a piaci légy, nincs bennetek sem alázat, sem hála, nincs bennetek semmi emberi. Ti tényleg azt gondoljátok, hogy Európában bárkinek is kötelessége elviselni benneteket? A puszta létezésetek egyre is egyre elviselhetetlenebb és irritálóbb. Takarodjatok haza a teveszaros sivatagotokba, és zabáljatok ott, amit találtok. Pénzt meg keressetek, ahogy kartok és ahogy tudtok.”
mandiner.hu, 2015. október 5.

"Ha még egyszer ezek vagy ilyenek megjelennek a parlament épületében, és ott megzavarják a munkát, akkor úgy kell őket kivágni, mint a macskát szarni. Ha a taknyukon és a vérükön kell őket kirángatni, akkor a taknyukon és a vérükön (...) ha kell, akkor szanaszét kell verni a pofájukat. Ez ugyanis Magyarország parlamentje, nem pedig a nyilvános vécé, ahová ezek valók."
Karc FM rádió, 2017. április 25.

Cigány gyerek elgázolása esetén tapossunk bele a gázba. Ha időközben körbeállják autónkat a cigányok, még inkább tapossunk bele a gázba. Akit még elütünk, annak pechje van."
Magyar Idők, 2017. augusztus 18.
 
"„Magyarországból »bűz árad« - írja valami Cohen névre hallgató, bűzlő végtermék valahonnét Angliából. Cohen, meg Cohn-Bendit meg Schiff. A Népszava pedig a nagy kalapácsos ember vörös figurájával jelentkezik, és sajtószabadságot követel. A legtöbben pedig azt gondolják, hogy ez valami újdonság, s hogy ilyen hadjárat még nem volt. Botorság. Nincs új a nap alatt. Sajnos nem sikerült mindet beásni nyakig az orgoványi erdőben… "
mandiner.hu, 2011. január 4.

"S persze mindenki arra büszke, ami adatott neki. Akinek az adatott, hogy az utcán,  meztelen valaggal vonagoljon és szexuális aktust mímeljen egy vele azonos neművel, az bizony erre büszke. És olyan is. Szánalmas, visszataszító. De vannak korok, amelyekben a szánalmas, a visszataszító, az undorító emeltetik piedesztálra. Ám az ilyesféle apoteózis éppen ugyanolyan: szánalmas, visszataszító és undorító. Szónoklat és felemelkedés a kertvégi budiban. Ott vagytok fellelhetők."
Magyar Nemzet, 2025.június 28.


Ezek nem vélemények. Ezek közéleti szúrások, gondosan kikalapált gyűlöletkéshegyek.
Mert Bayer stílusa nem épít, hanem bont: mint amikor a hentest nem érdeklik a csontok, csak a vágás hangja. Ő nem fogalmaz, hanem felkoncol.
Szövegei nem állítanak, hanem döfnek. Nem meggyőzni akar, csak vért látni.

A szókincse egyszerre tanult és trágár: nyelvezete gyakran idéz irodalmi toposzokat, majd a következő sorban beleáll a trágyába, mint aki azt hiszi, attól lesz hiteles, ha sárral dobálja be a versszakot. Mert Bayernek nem mondanivalója van, hanem indulata. És azt nem gondolattal vezeti le, hanem verbális fröcsögéssel.
A mondatai hosszúak, de nem mélyek, csak díszesen böfögnek vissza egy belső gyűlöletet, egy sértettséget, ami soha nem kérdez, csak pufogtat.
Ez a stílus nem a megértést szolgálja, hanem a beazonosítást:
"Én nem vagyok olyan, mint azok. Te se legyél!"
Bayer stílusa úgy harsogja, hogy "elege van", mintha bárki is bíztatná Őt a folytatásra, holott senki egy szóval sem kérte.
De mégis jól működik a rendszerben: mert Bayer minden mondata előre beállított irányba hullik, mint a disznótorban a zsiger - csak nem eltakarítják, hanem kirakják címlapra.

Ez a stílus az a túlfőtt belsőség, megszalajtva egy marék rasszizmussal, amit újra és újra felszolgálnak, hátha a nép már nem érez ízt, csak langymeleg eltelítődést.

IV. A darálás: Bayer, a hivatalos gyűlöletbeszéd bejáratott díszpéldánya

Bayer hivatalosan nem politikus. Nem ül semmilyen padban, sem frakcióban.
Ő csak egy „közszereplő”. Egy tollforgató. Egy szál papírcsík a rendszerszalonnában. Aztán valahogy mégis több politikai kárt okozott, mint tíz parlamenti frakcióvezető együtt.

Miért?

Mert Ő nem egy ember a rendszer mellett, hanem egy hang a rendszer torkából.
Az a nyelv, amivel nem törvényeket fogalmaznak meg, hanem karaktergyilkosságokat intéznek el két bekezdésben, lehetőleg „a haza nevében”.

Ő az, akivel nem vitatkoznak, hanem rajta keresztül üzennek.
Aki úgy tud buzizni, zsidózni, cigányozni, libsizni, hogy abból nem sajtópert csinálnak, hanem törvényt alapoznak.
Mert amit Bayer ír, az nem vélemény: az a próbaégetés, mielőtt beindul a gyár.
Néha megbüntetik. Egy kis ujjcsapás, egy ejnye-bejnye. Aztán valahogy mindig visszatér, mindig újra mikrofont kap.
Mert a gyűlölet rendszerüzemanyag, és kell valaki, aki ezt jól artikulálja.

És vitathatatlan, hogy Bayer jól artikulálja, ahogy egy rutinos hentes is tudja, hol kell vágni, hogy a kiömlő húgy ne rontsa el a felhasználható részeket.
Bayer elvégzi a piszkos munkát.
Csak neki ez nem piszkos: Ő „keresztényként” írja. Valahol félúton a passió és a pöcegödör között keresztre szegezi a másik magyart, majd belemártja a tollát és azt mondja:

„Nincs ezzel semmi baj. Ez csak a hazaszeretet nyersanyaga.”

V. A kolbász: Egy életmű receptje

Most akkor nézzük, mi minden került a Bayer-féle nemzeti kolbászba:

  • 1 adag gyermeteg indulat - mert valahol megakadt az érési folyamat,
  • 2 kanál éretlen világkép - lehetőleg nyersen, rágatlanul, odaköpve,
  • 1 vödör antiszemita allúzió - lehetőleg fűszerként, de mindig domináljon,
  • 1 marék homofóbia - durvára őrölve, nem finomítva,
  • fél kiló történelemtorzítás - de csak a jobboldali háztáji feldolgozásból,
  • ízlés szerint cigányozás, buzizás, migránsozás, libsizés - a só helyett,
  • 1 marék nárcisztikus grandiozitás - hogy az illat facsarja az ember orrát,
  • 1 adag ellenségkép-függőség és projekció - hogy mindig legyen, akire mutogatni lehet,
  • 1 nagy adag áldozatszerep - mert a hóhér is sírhat néha,
  • fél kiló machiavellisztikus manipuláció - a rendszerbarát tartósítószer,
  • 1 merőkanál szociális érzéketlenség - alaposan leforrázva, hogy ne érezzünk lelkiismeretet,
  • 1 pohár instabil identitás - megzavarva, nem felrázva,
  • és mindehhez vastag bélként a közpénzes támogatás, ami minden mocskot összefog, hogy az ne folyjon szét.

A Bayer-féle recept nem politikai nézet. Ez már személyiségszerkezet. Ez a kolbász nem etikus, nem egészséges, nem finom, de kötelező, mint az a pálinka, amit már az előző körben sem kértél, mégis a kezedbe nyomtak.

Mert ő a "nemzet hangja".
Csak a nemzet már nem emlékszik, hogy mikor vált az anyanyelve fröcsögéssé
és mikor kezdte a közbeszédet összetéveszteni a böfögéssel.

VI. Díjnyertes disznó: Kitüntetések, mikrofonok és végtelen pofátlanság

És mit kap mindezért?

  • Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét
  • Bayer-showt a közmédiában
  • Cikkeket a Magyar Nemzetben, a Demokrata című propagandalapban, és mindenhol, ahol még akad fénymásoló, ami nem gyűrte be ezeket a "kulturálisan felemelő" írásokat.

Nemzeti nagyjaink, szabadságharcosaink, a Bayer által gyakran idézett költők és írók is biztosan "büszkék lennének" ezekre.
Mert a rendszer kitüntette a gyűlöletet.
És ezt azóta is fizetjük.

VII. Keserű szájíz: És mit hozott ki magából Zsolt?

Sokan indulnak rosszból és lesznek kimagaslóak, sokan jóból lesznek rosszak.

Bayer Zsolt a kevésbé üdítő kivétel: közepes tehetségből, erős kapcsolatokkal, szépen, lassan lefelé bukdácsolva épített egy karriert, amelynek fő terméke: a közéleti mocsok elviselhetővé tétele.

És ami ebben a legtragikusabb: tudna jobbat is. Csak már rég nem akar.
Mert kényelmesebb a bérelt aljasság, mint a megdolgozott igazság.
És ha már úgyis csúszik a vér a késen, minek gondolkodni rajta, ki fekszik az asztalon?

Ahogy a mondás tartja: minden kolbásznak vége lesz egyszer.
A kérdés csak az, hogy mi marad utána - füst, bűz vagy tanulság?

Reméljük, a kolbásztöltő is hamarosan felkerül a polcra, hogy aztán a két pálinka között bevágott „kígyóvállú kis szarháziak”, „ballib tetvek” és „liberálfasiszta értelmiség” után végre helyet kapjon valami más is a konyhában:

Mondjuk kultúrált, emberi szó.