Akik végignézték, ahogy a jövőjüket eladják

I. Szabadrablás

Van egy generáció, akik valahol a kilencvenes évek elején születtek, a szocializmus romjai közé - még épp időben ahhoz, hogy megcsípjék a kisdobos dalokat, a tejbezabkását és a VHS korszak végét, de már túl későn ahhoz, hogy bármiben is részesüljenek abból, amit a rendszerváltás ígért. Csak nézői lehettek annak, ahogy az országot újraosztják, minden szó nélkül. Valószínűleg ekkor még fel sem fogták, hogy ők ebből kimaradtak,
pont mint abból a titkos kézfogásból, amit a menő srácok csináltak felsőben.

Ez a generáció nem volt elég korán ott, amikor eladták a gyárakat, a bányákat, a tanácsi lakásokat és a földeket, de már túl későn született ahhoz, hogy a saját sorsát írja. Csak figyelte, ahogy a szülők több munkahelyen, vagy több műszakban dolgoztak, miközben az iskolában már azt tanították, hogy „a piac mindent megold”.

Nekik nem jutott más, csak a közhelyek.
Hogy „tanulj fiam, mert az a tiéd, azt nem veheti el senki”. Aztán kiderült, hogy a tanulás is eladó - az iskolák, a tankönyvek, az egész jövőkép - és az egyetlen, amit biztosan megtanultak: nem várhatnak segítséget. Senkitől.

Látták, ahogy az anyjuk este tízkor, hullafáradtan még krumplit pucol, hogy másnap legyen mit elvinni az iskolába, miközben a hűtőben csak egy kis párizsi, vagy jobb napokon egy doboz joghurt nézett vissza. Már nekik sem segített senki. Ők sem nyertek a rendszerváltáson.
Nem voltak ott, amikor el lehetett vinni egy volt TSZ-telepet, 70 ezerért, féláron. Nem voltak a tanácsnál, nem ültek semmilyen bizottságban. Nem mentek be a pártirodára, hogy

Jó napot elvtársak, miben segíthetnék Önöknek, hogy a fiam kaphasson egy olcsó albérletet, majd úgy jó húsz év múlva?

Nem, ők csak dolgoztak, hallgattak, és próbáltak nem megzavarni senkit.
És mit kaptak cserébe? 

2008-ban jött a hitelválság, de mi már akkor is csak néztük, hogyan árvereznek el egy fél utcát. Senki nem szólt, csak a híradóban ment a napi közöny.

II. Miénk volt a csend

Mert a mi generációnk az, akiknek a gyerekkorát már nem a rendszerváltás, hanem a devizahitel törte ketté. Akiknek a játéka eltűnt egy kartondobozban, mikor a szülő közölte velük, hogy „egy időre most el kell költöznünk, kicsim” - és abból az időből  aztán a soha vissza nem térő otthon lett.

Ez a generáció nem dönthetett semmiről, de viseli minden döntés következményét, úgy, hogy közben soha nem mondták neki: „most rajtatok a sor”.
Csak azt, hogy alkalmazkodjatok! Mozogjatok! Legyetek mobilisak! Tanuljatok nyelveket! Fogadjátok el, hogy ami nektek nem jut, az másnak járt! És különben is, ne nyavalyogjatok!

De hol voltak Ők akkor, amikor az országot újra kiosztották? Amikor a baloldal privatizált, amikor a jobboldal bibliai köntösbe csomagolta a mutyit, amikor a versenyszférát úgy hirdették, mintha az egyet jelentene az igazsággal?
Az árnyékban. Valaki más árnyékában.

Mert ez a generáció már gimnazistaként érezte, hogy valami nagyon félremegy.
Hogy nincs út. Csak útmutató nélküli pályaválasztási napok, ahol power pointból mesélnek arról, hogy „mindenki lehet sikeres”. Csak közben minden ajtó mögött ült már valaki, akinek az apja volt valaki és minden lehetőség be volt zárva. A kiskapukat kivéve, persze, ha volt hozzá elég szerencse, vagy gerincgörbület.

III. Nem kérünk többet

Ez a generáció felnőtt - de minek?
Hogy egy albérletért fizessen 200 ezret, miközben a nettó bére 280 ezer?
Hogy ledolgozzon heti 45 órát, aztán otthon görnyedjen egy üres szobában egy darab matracon, és próbáljon nem szorongani azon, hogy tíz év múlva sem lesz saját lakása?

Amikor azt mondják rájuk, hogy

Ezek nem akarnak gyereket, nem házasodnak, nem vállalnak felelősséget,

akkor senki nem kérdezi meg: mégis milyen jövőbe szülnének bele?
Az egyszobás panelba, amit most bérelnek? A félretett húszezer forint mellé? A bérmunkába, amit holnap már kiszerveznek? Vagy egy olyan országba, ahol a szabadság már csak a turistáknak van lefoglalva?

Persze, "mind tudjuk", hogy ez a generáció csak "lusta".
"Mert bezzeg az én időmben..."

A Te idődben "öreganyám", nászajándékként kaptál egy két hektáros telket és a haverokkal, vagy a rokonokkal anyagáron felhúztatok rá egy kétemeletes "viskót".
Ma örülhet az ember, ha a a menyasszonytánc fedezi az esküvő kiadásait és nullára jön ki a vége.
Tudod Te mennyi az a két hektár manapság?
2 milliárd forint. Nem 2 millió. Nem kétszázezer. Még csak nem is nászajándék.
És ez csak egyetlen példa a végtelen ellentétek listáján.
A pénzünk értéktelen lett, jövőnk meg talán nem is volt,
mert a rossz döntések elvették azt tőlünk.
Azok, amiket mások döntöttek. Helyettünk.

A mi generációnk a túlélés mestere.
A csendes elengedés specialistája.
Az el nem ismert vesztesek csoportképe.

És mégis: bennünk van az utolsó düh, az utolsó kérdés,
az utolsó pillanat, amikor még lehet nemet mondani.

Mert mi már nem kérünk abból az országból, amit a szüleinknek hazudtak.
Nem kérünk abból a jövőből, amit hitelekből építettek másoknak.
Nem kérünk abból az igazságból, ami mindig csak másokat igazol.

Mert mi nem kérünk többé!
Mi jegyzünk.

És ha eljön az ideje, mi fogunk kérdezni is.
Nem csak a magunk nevében, hanem azokért is, akik utánunk jönnek.
Hogy nekik már ne csak romokon kelljen élni, hanem lehessen választásuk.
Még akkor is, ha tőlünk ezt elvettétek.