Fagyi, fasizmus, fesztivál

A történet egy álommal kezdődik. Nem valami nagyívű, hollywoodi típusúval. Csak egy egyszerű, magyar, nyári hőségben és félálomban forgolódós álomból.
Egy 19 éves fiú úgy dönt, hogy nem akar külföldre menni mosogatni. Nem akar multiban segédkezni, árut feltölteni. Nem akar otthon punnyadni a TikTokot görgetve. Inkább csinál valamit. A saját erejéből.
Fagylaltot fog árulni.

Egy kiskocsi, egy adag remény

Megnézi a lehetőségeket. Informálódik. Ügyintéz.
Leszerződik a várossal a Duna partjára, ahol havi 100.000 forintért egy pár négyzetméteres területet bérel. Kijelölik a helyet, kiváltja az engedélyeket, megveszi az alapanyagokat, berendez egy kis kocsit.
Áramot persze nem kap.
Na, de kérem, ez itt nem Svájc. Ez Vác. Mindent azért mégse lehet.

De a srác leleményes, bérel is egy aggregátort. Na, nem ám a legnagyobbat. Nem egy bömbölő ipari szörnyet, csak egy kis zajos dobozt, hogy a fagyasztóláda működjön.

És működik. Az emberek megállnak, mosolyognak. Gyerekek, kutyák, idősek.
Mindenki örül, hogy végre egy fiatal csinál valamit. Még a városi hivatalnok is biccent, amikor elhalad előtte. És nem utolsó sorban még a fagyi is finom.

Egészen a Vigalom napjáig. Mert akkor a mosoly eltűnik.

Mert bizony a Váci Világi Vigalom idén is megérkezik, mint minden nyáron. Egy háromnapos sörszagú, hangos, zászlós, táncolós, lobogtatós, "városi falunap", ahol a helyi erők megmutatják, hogyan lehet megközelítőleg 45 millió forintnyi közpénzből jókedvet csinálni. Persze volt ez 100 millió is, de most egy kicsit "szűkebb" a nadrág. Nézzük mire futja belőle:

A fellépők között ott van a rendkívül "hiteles" (legalábbis az uzsorás Dopehitel tekintetében), Zen Buddhizmusát is piacosító marketingzseni, avagy a "méltán híres" Dopeman, aki megfelelő gázsiért maga is örömmel, bárhol és bármikor beáll nyalni. Bár minden bizonnyal nem fagylaltot. 
Aki nem tudná, ki Ő, képzeljen el egy árnyékszéket, ahova szorulással ül le valaki. Az ottani hangélmény egész pontosan megfeleltethető a művész úr nyögéseinek. Csak itt fizetnek is érte és nem a háziorvos kezeli.

Ott áll mellette DJ Dominique, a magyar retróbulik kazettás magnója, akit egyszer betöltöttek ’98-ban, azóta ugyanazt a négy számot lejátssza, csak időközben kicserélték a szalagművet USB-re.
Nem kérdez, nem válogat, csak pörög, ahogy a térkövek bírják. Az ő zenéje nem szórakoztat, csak betakar: mint a műanyag abrosz a szeles, városi búcsúban.
A nosztalgia nála nem érzés, hanem üzemidő, mert ha Ő fellép, akkor mindenki tudja: itt nem fog történni semmi és épp ez benne a biztonságos.

Persze a Balkán Fanatik is helyet kap, akiknek az elnevezése olyan, mint egy gasztronómiai átverés: balkánt ígér, de sótlan biozabkását kapsz.
Sem balkán, sem fanatizmus. Csak langyos tambura-háttérzaj, ami olyan, mintha egy IKEA katalógushoz készítettek volna népzenei aláfestést.
A zenéjük, mint a falunapon osztott lecsó: egyhangú, túlfőtt, de senki nem meri szóvá tenni, mert legalább ingyen van. Csak ez mondjuk pont nincs.

És persze ott van a TNT, akik nevük ellenére soha nem robbantak fel, csak szétfolytak, mint egy felmelegedett füstölőviasz egy nyári templomi mise alatt.
Ez nem dinamitrúd, hanem érzelmi pudinggá oldott tinisóhaj, vagy egy időgép nélküli nosztalgiatúra a romantikus porhintés és az előre csomagolt közhelyek világába.
Még mindig „sírsz egy lány után”?
Akkor ezek szerint még mindig nem tanultunk meg eléggé felnőni.

Hogy miért? Mert ez nem fesztivál.
Ez a pánikgomb megnyomása egy kulturálisan üres városvezetés részéről:
„Hozzuk, akit ismernek, mindegy, mit tud.”
Az ilyen rendezvények nem értéket adnak, hanem lefoglalják a tömeget. Mint egy tálca pirosaranyos zsíroskenyér: laktat-laktat, de egy idő után hányingered lesz tőle.

A rendezvény zajos. Nagyon zajos. A főtér környéki lakók minden évben panaszkodnak: Nem alszanak. Zúg a fejük. A gyerek sír. A kutya nem jön elő a sarokból. A fülvédő a minimum.
És mégis: a városvezetés hallgat. Mert a Vigalom „fontos”. Mert ott vannak a kapcsolatok, a támogatások, a PR.

Hangos viszont az a kurva aggregátor.

Hiszen a srác ott van a megszokott helyén. Egy korábban külön megkötött szerződéssel bérli azt. Havi százezret fizet egy helyért, ami a Vigalom alatt naponta kerülne ennyibe. Három napra háromszázezer. Egyetlen bódéért.
Persze neki jogilag semmi köze ehhez. Nem kell a helyi ‘havernak’ perkálnia, hiszen a szerződés már a fesztivál szervezése előtt megköttetett.

Talán éppen emiatt van útban.
Mert a kiskocsija útban van. A létezése is útban van.

Valaki szól valakinek.
A szervezőknek, a közterület-felügyeletnek, az ismerősnek. Nem tudni pontosan ki, de ez itt nem is fontos. Mert a magyar valóságban nem kell indok, csak egy telefon.
Megjelennek a közteresek. Nem mondják, hogy szabálytalan. Nem azt mondják, hogy nincs engedély. Azt mondják:

- Túl hangos ez az aggregátor.

A srác próbálja elmagyarázni, hogy nincs más módja hűteni a fagyit. Hogy nem kapott áramot. Hogy csak dolgozni szeretne. De ők már döntöttek.
Feljelentik. Megfenyegetik. Azt mondják, visszavonják az engedélyét és többé nem árulhat itt.

Mindezt még azelőtt, hogy a Vigalom elindulna.

Ez a történet persze nem az aggregátorról szól. Nem is a zajról.
Hanem arról, hogy ebben az országban nem elég szabályosnak lenni. Be kell illeni a sorba. Be kell csatlakozni a haveri körbe. Perkálni kell a rendszernek. És ha nem vagy senki kutyája, akkor nem Te leszel, aki fagylaltot árul.

A rendszer nem azt bünteti, aki hibázik. Hanem azt, aki független. Aki nem az unokaöccse senkinek. Aki csak dolgozni akar. Hang nélkül.
Vagy épp egy kis zajjal. Olyan hétköznapi történet ez, mint megannyi másik, de ezekből sajnos egy sem kerül címlapra.

És, hogy hol a csavar?

Matkovich Ilona polgármesterasszony az ellenzéki összefogás jelöltjeként került pozícióba. A várost nem fideszes polgármester vezeti és mégis, a történet ugyanaz, mint bárhol máshol az országban.
A Vigalom szervezői között ott van a Dunakanyar Rendezvényiroda, a Levi’s Event, a városvezetés pedig fővédnököt ad. Segít, engedélyez, mosolyog.

A panaszok ellenére, a szerződések ellenére.

Ez mutatja meg azt, hogy ez nem kormánypárti vagy ellenzéki bűn.
Ez rendszerszintű reflex.
Mert teljesen mindegy, ki van éppen hatalmon, amíg ez a mentalitás, ez az arrogancia és közönyösség jelen van az országunkban. Teljesen mindegy, ki a fejes, amíg nem a polgár kezében van a tényleges irányítás.
Mert ebben az országban bizony nem az aggregátor hangja a baj.

Csak az, hogy az nem jó kezekben van.

És, hogy mi lesz a fagyival?

Meglátjuk. Bár őszintén remélem, hogy visszanyal.
A fellebbezés elindult, hiszen kisember csak így tud védekezni.

És bizony kell is neki, mert ha nem teszi, minden szó nélkül összetörik az álmait.

Ez az ország nem attól recseg, hogy valaki ordít.
Hanem attól, hogy mindenki hallgat.
Véleményezz, kommentelj.
Hadd tudják, hogy nem mindenki ül csendben a térkő szélén.