KözBeszólás #2: Fej nélkül - A magyar férfi csendes összeomlása

A férfi, aki nem sír. Csak eltűnik.

Van az a mondás, hogy a férfi olyan, mint egy tölgyfa.
Erős. Szótlan. Megdől ugyan néha, de a gyökere úgyis tartja.
A magyar társadalom ezt a képet olyan szorgosan ápolta az elmúlt száz évben, mintha legalábbis pályázna a világ legkisebb érzelmi szókincsének díjára.
A férfi nem sír. Nem kér segítséget. Nem beszél. Legfeljebb bepiál.
Vagy csendben meghal.

Ez itt a Kárpát-medencei mentális örökség, ahol a férfi érzelmei egyenlőek a gyengeséggel, és a gyengeség egyenlő az értéktelenséggel. Egy olyan társadalmi szoftver fut az agyunkban, amit még az 1800-as években írtak, és azóta sem frissült.

Mert mit tanult a magyar férfi?

Hogy dolgozni kell, nem dumálni. Hogy egy igazi férfi „megoldja”.
Hogy az érzések „magánügyek”. És ha nem oldod meg, akkor csak nem vagy elég férfi. A magyar férfilét e posztkommunista szenvedésopera egyik legtragikusabb karaktere: Statiszta a saját életében.
Miközben elvárják tőle, hogy védjen, tartson, építsen, neveljen, tűrjön, de azt senki nem kérdezi meg, hogy ő hogy van.
A kérdés amúgy is ciki lenne. Inkább ne feszegessük.

És ha mégis megtörik ez a csend?
Akkor baj van. Mert a rendszer semmit nem tud kezdeni a beszélő férfival.
A panaszkodó férfi gyanús. A szorongó férfi nevetséges. A depressziós férfi láthatatlan.

De a statisztikák beszélnek helyettük is:

Évente több mint 1 200 magyar férfi vet véget az életének, nagyságrendekkel többen, mint nők. A férfiak körében még mindig tabunak számít pszichológushoz fordulni. Egy friss kutatás szerint a férfiak 70%-a még soha életében nem beszélt senkivel a lelkiállapotáról.
Mert nincs rá szó. Mert nincs rá idő. Mert nem elfogadott.

A társadalom pedig asszisztál ehhez.
Már gyerekkorban megtanuljuk:
„Ne nyafogj, nem vagy kislány!”, „A férfi erős!”,
„Egy férfi nem sír!”. A focipályákon, kocsmákban, családi ebédeken újra és újra visszhangzik a parancs: „Viselkedj úgy, mint egy férfi!”.
Csakhogy senki nem mondja meg, hogy ez pontosan mit jelent.
Csak annyit tudunk, hogy nem beszélhetsz az érzéseidről.
Ez az első lépés a lejtőn, ami a pszichiátrián, vagy egy híd korlátján végződik.

És mi történik, ha valaki mégis próbálna láthatóvá válni?
Ha kimondaná: „rosszul vagyok”?
A társadalom lehúzza. Lesöpri.
Úgy reagál: „jaj, ne már, túlérzékeny vagy.”
Vagy éppen meg sem hallgatja, csak mondja tovább a magáét.
Ha pedig valaki nem bírja tovább, és tragédiával végződik a hallgatás, akkor legyintünk: „Gyenge volt.”

Lefejeztük a szobrot - és közben saját magunkat is

Tökéletesen szimbolizálja ezt a kollektív vállrándítást a Duna-parton, június végén lefejezett "Az elfojtott könnyek szobra".
Egy némán a víz felé néző alak, csak most már fej nélkül.
Valaki leütötte. Talán csak vandalizmus volt. Talán.
De mi van, ha nem?
Mi van, ha ez volt az első őszinte visszajelzés a magyar férfiszerep állapotáról?
Egy köztéri üzenet, amiben valaki elmondta helyettünk: ennek a figurának már régen nincsen arca, nincsen tekintete, nincsen gondolata. Csak van, amíg bírja.

Ez nem csupán művészeti aktus volt. Ez társadalmi diagnózis.
Egy országos öngyilkossági arányt bebetonozó szobor megkapta a fej nélküli valóságát. Mert amit mi férfiként tanulunk, az nem életrevaló tudás, hanem túlélési protokoll.
Egy szűk, kegyetlen színpad, ahol a férfi vagy hősként tűr, vagy bukottként eltűnik.
De középen, ahol ember lehetne? Ott nincs hely. Oda nem írtak szerepet.

A rendszer persze időnként megpróbálja leönteni ezt a penészes férfiképet egy kis mázzal: plakátkampányok, „Beszélj róla!”-típusú szlogenek, esetleg egy podcast, amit senki nem hallgat.
De mi a helyzet az ellátórendszerrel?
Az alulfinanszírozott, szakemberhiányos és túlterhelt. A pszichiátria ágyainak negyedét már 2006-ban leépítették. A prevenciós programokból pedig pont az hiányzik, ami a legfontosabb lenne: valódi, mély társadalmi párbeszéd arról, hogy mi az a férfi, és mi lenne belőle, ha végre hagynánk érezni is

De erre még várhatunk. A rendszernek nem érdeke, hogy a férfi gondolkodjon, mert akkor elkezdene kérdezni is.

És mi lesz, ha megkérdezi: miért kell nekem mindig erősnek lennem?
Miért nem szabad gyengének lennem?
Miért nem beszélhetek a fájdalmaimról?
Miért lett a hallgatás az identitásom?

Akkor lehet, hogy egy másik szobrot is le kellene fejezni.
De inkább állítsunk végre egy olyat, amelyik néz is, beszél is, érez is.
Mert a magyar férfi ma nem szobor.
Nem tölgyfa. Nem automata. Ember.
Csak erről már mindenki elfelejtett szólni neki.

Ha úgy érzed, ez rólad is szól, az nem véletlen. És ha valami megmozdult benned, akkor írd újra azt, amit férfinak hívunk. Fejjel. Szívvel. Szavakkal.