Hitgyár™, avagy a szektatudat megértése

I. Amikor még valódi templomokban térdeltek az emberek

Régen a szekták legalább őszinték voltak.
Volt próféta, bor, kígyó, meg végítélet.
Az emberek a megváltásért adták oda a vagyonukat, a gyereküket, néha az életüket is.
Hitték, hogy ettől jobb lesz. Kegyesebb lesz az univerzum, vagy a nagy becsben tartott isteneik. Hitték, hogy kigyógyulnak a kórságaikból, túlélhetik az aktuális apokalipszist, bebocsátást nyerhetnek egy sokkal szebb és jobb túlvilági helyre, ahol kolbászból és szűz lányokból fonták a kerítést, ráadásul örök megváltás is jár a misebor mellé.

A vallási szekták pszichológiája ugyanis mindig ugyanarra a félelemre épült:
az ember kibaszottul retteg a bizonytalanságtól.
Ezért inkább elhiszi, hogy valaki más tudja a választ.

Jonestown, Heaven’s Gate, Manson Family: mind ugyanaz a sablon.
Egy ember, aki érti a világot és egy tömeg, aki nem akarja megérteni.
Az egyik karizmatikus, a másik kétségbeesett és amikor a kettő találkozik, ott megszületik a hit.

Na, meg a tömegsír.

II. A digitális szekták kora

A 21. században a szekták nem tűntek el, csak átnevezték őket applikációkra.
A templom helyett van telefon, a szentírás helyett hírfolyam.
A pap influenszer, a gyónás komment, a megváltás az engagement rate.
A modern ember nem Istenben hisz, hanem az algoritmusban:
"Ha elégszer posztolom, talán észrevesz."
"Ha elég hálás vagyok, talán több emberhez eljut a mondanivalóm."

Persze. A buborékokon belül.
Hiszen az algoritmusok dolga többek között a megosztás, a társadalmunk feldarabolása az adott érdeklődési körök felvállalt, vagy éppen fel nem vállalt véleményei mentén. 
Nem kell gondolkodni: elég rezegni a közösséggel.
A Te közösségeddel, amit az algoritmus melléd osztott.
Jól ki fogtok jönni, hiszen mindenkinek ugyanaz a véleménye, mindenki elégedett, vagy éppen kollektívan elégedetlen valami ellen.

Vegyük csak a life-coach oldalak “pozitív gondolkodását”, ami a társadalmi közöny PR-verziója. Felesleges felvállalni a saját hibáinkat és problémáinkat, saját magunkat rendbe tenni jellemileg és lelkileg.
Elég csak annyit ismételgetni napi háromszor, hogy „elengedtem, ami nem szolgál.” és közben végignézni, ahogy a világ porig ég.

A lángoknak legalább van esztétikája az Instagramon.

Az ember lelkét már nem a Sátán veszi meg, hanem hirdetők.
A pokol nem más, mint egy újabb célzott reklám:
"Érzed, hogy változásra van szükséged?"

És te kattintasz.

III. Politikai szekták

A magyar politika ma már nem közélet, hanem szent szertartás.
Minden párt templom, minden vezér próféta, és minden választás újabb ítéletnap.
A különbség csak annyi, hogy most nem Krisztus jön el, hanem ki-ki a maga messiását követi a már fentebb említett közösségi media oldalakon. 

Nézzük hát, sorban, hogy miből lehet válogatni:

A Fidesz az államegyház, ahol a hűség a hitvallás

A Fidesz a legnagyobb és legprofibb szekta, amit ez az ország valaha kitermelt.
Nem párt ez már, hanem egy vallási franchise.
Van vezér, van liturgia, van ellenség és persze van szentírás is a Magyar Közlöny képében.

A dogma örök:

"Brüsszel támad."
"Soros machinál."
"A migráns jön."
"A gender terjed."
és végül, de nem utolsó sorban:
"Aki ellenünk van, az nem magyar."

Ez a modern magyar Miatyánk, amit minden híradó előtt és alatt illik legalább háromszor elmondani. De az se baj, ha többször sikerül.

Orbán Viktor nem kormányfő, hanem főpap.
A miniszterelnöki pulpitus a szószéke, a Karmelita kolostor a temploma, a pártállami média pedig az énekkar.
A hívői nem szavaznak, hanem áldozatot mutatnak be: a saját józan eszük képében.

Kampányfogásként itt vannak a Digitális Polgári Körök: a Fidesz legújabb technológiai inkvizíciói. Kormányzati és adófizetői pénzből, algoritmusra hangolva, tökéletesen megkomponált „civil” közösségek, amelyek úgy működnek, mint az egyházi hittérítők.
Csak ők nem ajtóról ajtóra járnak, hanem kommentről kommentre.
Feladatuk: megvédeni a Vezért, támadni a másik prófétát, és elfojtani minden kételyt.

Minden poszt alatt ott a kis fekete csuhás hadsereg:
"Viktornak igaza van, Te brüsszelita hazaáruló!"
Ez a digitális rózsafüzér.

A Fidesz tökéletesen megértette, amit a nép sosem fog: az internet nem a szabadság tere, hanem a hit térítőtere.

És minden erejükkel azon vannak, hogy ezt be is lakják.

A Tisza, az új reformáció, vagy csak újabb szekta másik logóval

A másik templomban, a Tisza Párt szentélyében most gyülekezik a nép.
A "végre valaki kimondja" hívők tábora, akik nem programot, hanem megváltást várnak.
A vezér ezúttal fiatal és energetikus, szeretetről és egymás elfogadásáról beszél, miközben kisujjból keni el a fideszes küldöncök száját egy-egy jól odaillesztett, cinikus válasszal.

Érezzük a kettősséget, ugye?
Ha nem, segítek:
Egymás elfogadásának hirdetése - fideszes küldöncök nyilvános megalázása.
Gondolom nem kell sokat gondolkodni ahhoz, hogy felidézzük az elmúlt 15 év fideszes karaktergyilkosságait.

De vissza Magyar Péterre.
Magyar Péter tökéletesen érti a vallási dramaturgiát.
Ő az, aki kiállásával azt sugallja: "én is szenvedtem, de feltámadtam".

Mert Magyar Péter a politikai influencer korszak prófétája: ő nem programot kínál, hanem önigazolást.
Azt súgja a tömeg fülébe, amit hallani akarnak:
"Nem te voltál a hibás. Téged becsaptak. De most jó oldalon állsz."
És a nép fellélegzik, mert végre nem kell bűnbánatot tartani, elég csak megtérni.
Habár maga is fideszes volt, de most már az ország érdekeit nézi.
És az ország pontosan emiatt imádja, mert hisz abban, hogy a Tisza Párt a remény és a változás pártja.

Nem hívők ők valójában, hanem megcsalatottak, akik most kollektíven hiszik el, hogy ezúttal tényleg minden más lesz. Ez az új reformáció valójában nem új hit, hanem a magyar remény ipari újrahasznosítása:
mindig van új termék, csak a csomagolás változik.
És mi, a vásárlók, újra és újra elhisszük, hogy ez most tényleg más ízű üdvösség.

A DK a poszt-Gyurcsányi szekta, ahol az exfeleség a főpapnő

A harmadik templom a DK, a régi hit új arcával: Dobrev Klárával.
Gyurcsány már csak egy rossz szájízű emlék, de a kultusz megmaradt.
A párt továbbra is ugyanarra az identitásra épít.
A szocialista értelmiségre és arra a boomer közhelyre, hogy "mi vagyunk az utolsó józan emberek ebben az országban".

Dobrev Klára nem karizmatikus vezető, hanem tanárnő-típusú papnő, aki szelíd türelemmel ismétli:
"Csak legyetek kulturáltak és a világ majd visszafogad."
A hívek szentül hiszik, hogy ők a valóság hangja, miközben pontosan ugyanúgy működnek, mint a NER-hívek: csak éppen a másik oldalról.
Ők az "emlékezni akarás" pártja, ami az elveszett ’90-es évek demokráciáját gyászolja, miközben a jövőjét már senki sem írja. Megkeseredetten, foggal-körömmel kapaszkodik a saját túlélésébe és minden hívét magával rántja.

Szentháromság

Beszélhetnék még persze a Kétfarkúakról, a Mi Hazánkról, a Momentumról, vagy egyéb pártocskákról is.
Hogy őszinte legyek, nem látom értelmét, mert mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy ezek már nem férnek oda a vályúhoz.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne építkezhetnének ugyanúgy.

Mert a Fidesz, a Tisza és a DK, bár három külön templom, mind ugyanabból az építőanyagból készült: önáltatásból, haragból és kollektív lustaságból.
A Fidesz az államegyház, ahol a hűség a hitvallás.
A Tisza az új reformáció, ahol a vezér már nem a remény, hanem annak pótléka.
A DK a nosztalgia szektája, ahol a racionalitás lett az új ima.

Három templom, három próféta, de ugyanaz a mise:
"Higgy bennem, ne magadban."

IV. A társadalom temploma

És most jön a csavar: nem a politikusok tehetnek róla.
Nem a média, még csak nem is az algoritmus.
Nem Soros vagy Brüsszel.

Mi.
Mi magunk vagyunk a szekta.

Mi kattintunk, mi osztjuk, mi imádkozunk, miközben panaszkodunk, hogy már megint „ők” tehetnek mindenről.
De az „ők” mindig Mi vagyunk, csak másik oldalról.
Mi etetjük a vezéreket, mi építjük a templomaikat, mi tapsolunk nekik, miközben kifosztanak.
És még hálásak is vagyunk, ha néhanapján megveregetik a vállunkat a tévében, kapunk 16. havi nyugdíjat, vagy egy újabb zsák krumplit.

A társadalom nem áldozat, hanem bűntárs.
Mert mindig kényelmesebb hinni, mint gondolkodni.
Mindig egyszerűbb bűnbakot keresni, mint tükörbe nézni.
És mindig kényelmesebb a hit, mint a felelősség.

A pártok mind csak tünetek.
A betegség mi vagyunk.

Az a kollektív apátia, amely minden új megváltásra feláll, és minden csalódás után új vezért keres. A magyar nép nem elnyomott, hanem önként szolgál.
Nem kényszerből térdel, hanem megszokásból.

Nem a vezéreket kéne leváltani, hanem azt az ösztönt, ami miatt még mindig keresünk egyet.

V. Az üdvösség ára

A szabadság nem a hit hiánya, hanem az, hogy mersz kételkedni.
Nem abban, amit mondanak, hanem abban is, amit te hiszel.
Mert amíg nem kérdőjelezel meg semmit, addig hívő vagy.
És hívőként mindig lesz valaki, aki eladja neked az üdvösséget akciósan.

Amíg régen térdeltek, ma pedig görgetnek, addig marad a Hitgyár™, ahol a megváltás havidíjas és a próféta egy újabb tudatlan  influencer, akinek szintén a szájába adtak valamit.
De legalább nem kell gondolkodni.
És mi ezt imádjuk.

A magyar ember elvégre nem az igazságtól fél,
csak attól, hogy neki is dolga van vele…