Hogyan lett a fenyegetés a magyar politikus alapanyaga?

I. A félelem állama

2010-ben a Fidesz kétharmaddal jutott hatalomra.
A társadalom így döntött. A választók nem pisztolycső előtt szavaztak. A demokratikus legitimáció adott volt. Ezek tények, ha tetszik nekünk, ha nem. Nem lehet elvitatni.

A kérdés azonban nem az, hogyan kerültek oda hanem, hogy mit kezdtek azzal a történelmi lehetőséggel?

Tekintsünk hát vissza egy kicsit az időben.
2011-ben megszületik az új Alaptörvény ünnepélyes keretek között. Papíron ez egy új korszak kezdete volt, a gyakorlatban viszont nem pusztán jogszabály-váltás történt, hanem egy mélyreható szerkezeti átrendezés. Az Alkotmánybíróság mozgástere beszűkült. A médiarendszer centralizálódott. A választási szabályok módosultak. Az önkormányzati autonómia visszaszorult. A kulcspozíciókba hosszú időre kinevezett, lojális szereplők kerültek.

Ez nem önmagában ördögtől való. Egy kétharmados többségnek joga van átalakítani a rendszert. A demokrácia nem statikus vitrindarab.
A kérdés inkább az: az átalakítás célja a hatékonyabb kormányzás volt, vagy a hosszú távú hatalombiztosítás?

A 2010 utáni intézményi átalakítások mintázata inkább az utóbbira utal.
A fordulópont nem az Alaptörvény volt. A fordulópont az lett, amikor a politikai kommunikáció középpontjába nem a teljesítmény, nem a gazdasági vízió, nem a társadalmi mobilitás került, hanem az ellenség.

És itt jön a rendszer alapképlete:
A stabil támogatottság fenntartásához nem elég az egyszeri siker. Folyamatos érzelmi mobilizáció kell. A legolcsóbb, leggyorsabb és leghatékonyabb mobilizáló eszköz pedig a fenyegetettség-érzet.

Ha az ország veszélyben van, akkor nem kérdezel.
Ha ostrom alatt állunk, akkor nem vitázol.
Ha támadás ér minket, akkor összezársz.
Az ellenségkép mindig adaptív. Volt már "elmúlt nyolc év", Brüsszel, migráns, Soros, Gyurcsány, háborúpárti baloldal, genderideológia. A konkrét név változik. A szerkezet nem.

A rendszer logikája így működik: Stabil támogatottság = állandó fenyegetettség-érzet.

Ha nincs ellenség, nincs mobilizáció.
Ha nincs veszély, nincs szükség védelemre.
Ha nincs védelem, nincs megmentő.
És ha nincs megmentő, akkor a hatalom egyszerűen csak egy kormány a sok közül.

Ez már nem klasszikus kormányzás. Ez permanens kampányüzemmód.
Itt érdemes kimondani azt, amit az ellenoldal mindig azonnal felhoz: "minden politikus kampányol". Igaz.
A különbség nem az, hogy van-e kampány, hanem az, hogy mi lett a kormányzás alapanyaga. Ha a politikai stabilitás fenntartása fontosabbá válik, mint a viták kockázata, akkor marad a legolcsóbb üzemanyag: az idegrendszer. És ha egyszer rááll a rendszer arra, hogy félelemmel tartja fenn a figyelmet, akkor onnantól nem a valóság diktálja az ütemet, hanem a fenyegetésgyártás logikája. 
A társadalom ezekben a helyzetekben nem a polgárok közösségeként működik, hanem ostromlott várként. A politikai közbeszéd pedig nem vitatér, hanem harctér. Fontos különválasztani: az, hogy egy kormány erős, nem azonos azzal, hogy gyűlöletpolitikát folytat. De amikor a legitim politikai versenyt egzisztenciális háborúvá alakítják, akkor a másik fél nem ellenfél lesz, hanem fenyegetés. Nem vitapartner, hanem "hazaáruló". Nem alternatíva, hanem veszélyforrás.

Itt csúszik át a rendszer a demokráciából a lojalitás-alapú berendezkedésbe.

II. Migráció: a politikai aranybánya

2015-ben a menekültválság elérte Európát. Valós, kezelendő helyzet volt. Tömegek indultak el Szíriából, Afganisztánból, Irakból. Nem powerpoint-prezentáció, hanem történelmi mozgás. A kontinens kapkodott, Brüsszel ügyetlenkedett, a nemzeti kormányok improvizáltak. Magyarország, a földrajzi helyzete miatt, tranzitország lett. Tömött pályaudvarok, autópályák, sátortáborok - hetekig tényleges jelenlét volt. 

Emlékszem, hogy akkor még Győrben éltem. A kormány narratívája szerint itthon nem volt menekültválság, hiszen megvédtek minket tőle. A valóságban azonban mindenhol "idegenek" kéregettek az utcákon, feküdtek a parkok padjain, várták a vasútállomásról tovább induló vonatokat.

A reakció túlmutatott a konkrét helyzeten.
A plakátkampány így szólt:

„Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját.”

Magyarul.

Ez a rész a legőszintébb az egészben. Nem a menekülteknek szólt. A hazai választóknak szólt.

A kampány üzenete nem információ volt, hanem pozíciófelvétel: „mi megvédünk titeket”.

A határkerítés felépült. A fizikai útvonal átrendeződött. A balkáni migrációs nyomás részben valóban elkerülte az országot. A tranzitforgalom csökkent.
A fizikai jelenlét minimalizálódott. A kommunikáció viszont permanens maradt.
Ez volt az a pont, ahol a migráció már nem konkrét kihívás, hanem politikai erőforrás lett. A "migráns" nem ember, nem egyedi történet, hanem kategória. Konstrukció.
A konstrukció tulajdonságai ideálisak voltak:

- arctalan: nincs személyes kapcsolat, nincs empátia
- külső: nem része a "mi"-nek
- kulturálisan idegen: könnyen keretezhető civilizációs, vagy akár vallási alapú konfliktusként
- érzelmileg demonizálható: bűnözés, terror, munkahely-elvétel, "no-go zónák"
Szinte mintha a pirézekre gondolnánk a 2006-os Tárki kutatásnál.

Ez nem csak határvédelem volt. Ez identitáspolitika.
A rendszer itt találta meg azt a stabil alapot, amire évekig lehetett építeni: a kulturális fenyegetettség narratíváját. Nem gazdasági kérdésként, nem humanitárius dilemmaként, hanem létkérdésként.

„Ha beengedjük őket, megszűnünk létezni.”

Ez a mondat nem hangzik el így, de a kampányok érzelmi logikája erre fut ki.
És itt jön a politikai aranybánya-rész, ugyanis a migráció nem ciklikus belpolitikai ügy. Nem kopik el egy költségvetési vitában. Nem oldódik meg egy kompromisszummal. Globális jelenség, újra és újra elővehető. Ha éppen nincs határátlépés, akkor van brüsszeli kvóta. Ha nincs kvóta, akkor van NGO. Ha nincs NGO, akkor van "migránspárti baloldal". A fenyegetés skálázható.
Ez nem válságkezelés volt abban az értelemben, hogy a konkrét problémát lezárta volna. A konkrét helyzet valóban csillapodott. A narratíva viszont rendszerkomponenssé vált.

És működött. A 2018-as választás kampánya szinte teljes egészében erre épült. A választási eredmény pedig megerősítette a modellt: a félelem mobilizál.
De itt jön a kellemetlenebb kérdés:

Miért működött?

Mert volt mire rákapcsolni. A "migráns" nem csak egy plakáton létezett, hanem a társadalom régi szorongásain ülő üres székre ültették rá: "elveszik, ami kevés van", "megváltoztatják, ami ismerős", "elindul valami, amit nem tudunk kontrollálni". És ez a kontrollvesztés-érzet Magyarországon nem 2015-ben kezdődött.
A migráció csak rátette a nevet arra a félelemre, amit addig nem sikerült értelmesen megfogalmazni.
A társadalom jelentős része eleve bizonytalan volt. Gazdaságilag, kulturálisan, egzisztenciálisan. A migráns nem okozója lett a bizonytalanságnak, hanem hordozója. Projektált lett a félelem.
A politikai zsenialitás - vagy cinizmus - abban állt, hogy egy globális krízist nem egyszeri kihívásként, hanem identitásalapként használtak fel. A "mi" meghatározása a "nem ők" mentén történt.
Ez rövid távon stabilitást ad, hosszú távon viszont torzítja a közbeszédet. Mert ha az önazonosság alapja az elutasítás, akkor a rendszer mindig új elutasítandót fog keresni.
A migráció tehát nem csak politikai téma lett, hanem a rendszer önfenntartó mechanizmusának egyik alappillére.

És amíg ez a mechanizmus működik, addig nem is érdekelt senkit igazán, hogy hány migráns van ténylegesen az országban. A politikai haszon nem a számokból jött. Hanem az érzésből.

III. Soros és a központosított propaganda

2017-re a migrációs narratíva már bejáratott volt. A rendszernek viszont kellett egy arc. Egy név. Egy személy, akire rá lehet húzni mindazt, ami addig diffúz fenyegetésként lebegett.

Ekkor lépett színre Soros György.

„Ne hagyjuk, hogy Soros nevessen a végén!”

Ez már nem absztrakt "migránsozás" volt. Ez személyesített konfliktus. A plakát vizuálisan is működött: mosolygó arc, mögötte a sejtetés, hogy ő irányít. A politikai üzenet leegyszerűsítve: van egy háttérhatalom, és mi megvédünk tőle. Ugyanazt a sémát használja, mint minden háttérhatalom-narratíva: egy név, egy arc, egy láthatatlan szándék és a megváltó szerep kiosztása.

És itt jön a történet pikáns része, amit a propaganda sosem hangsúlyoz.
Orbán Viktor a nyolcvanas évek végén Soros Alapítványi ösztöndíjjal tanulhatott az Egyesült Királyságban, az oxfordi Pembroke College-ban.
A Soros-hálózat akkoriban a kommunista rendszerből való kilépést segítette, ellenzéki gondolkodókat támogatott, köztük fiatal Fidesz-politikusokat is.
Ez nem összeesküvés-elmélet. Ez dokumentált történeti tény. A kérdés nem az, hogy Soros "jó" vagy "rossz". A kérdés az, hogyan válik egy korábbi támogató a nemzeti szuverenitás első számú ellenségévé a politikai narratívában.

2018-ban életbe lépett a "Stop Soros" törvénycsomag. A szabályozás a menekülteket segítő civil szervezetek működését korlátozta, különadót vezetett be bizonyos tevékenységekre. 2020-ban az Európai Unió Bírósága kimondta, hogy több elem uniós jogba ütközik. 
A lényeg azonban nem a paragrafusokban volt, hanem a keretezésben: aki migrációval, menekültekkel foglalkozik, az a "Soros-terv" része. A civil szféra egy része így nem szakmai szereplőként, hanem politikai aktorként lett bemutatva.

Ugyanebben az időszakban jött létre a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány, közismert nevén KESMA. Több száz médium - napilapok, rádiók, televíziók, online portálok - került egy ernyő alá. A tulajdonosi koncentráció mértéke a rendszerváltás utáni időszakban példátlan volt. Ez nem azt jelenti, hogy minden cikket egyetlen központban írtak (bár mai viszonylatban, gyakran egy cikket futtatnak körbe az összes ide tartozó médiában). Azt jelenti, hogy a stratégiai irány, a hangsúlyok, a kampánytematika koordinált.
Sokan ilyenkor azt mondják: "a másik oldalnak is van médiája". Van. Csakhogy itt nem puszta véleménypiacról beszélünk, hanem erőforrás-arányokról. Ha az állami hirdetés, a tulajdonosi koncentráció és az üzenetkoordináció ugyanarra a pályára kerül, akkor a közbeszéd nem verseny, hanem terelés. A kérdés nem az, hogy létezik-e ellenhang.
A kérdés az, mennyi oxigént kap.

De mit jelent mindez együtt?

Azt, hogy az ellenségkép nem spontán társadalmi reakcióként maradt fenn. Nem "a nép” organikus dühéről beszélünk. Hanem egy kommunikációs infrastruktúráról. A propaganda szó nálunk reflexből szitokszó lett. Pedig a propaganda nem feltétlenül kellene, hogy hazugság legyen.
A propaganda irányított narratíva. Fókusz. Ismétlés. Keretezés. A propaganda infrastruktúra. Ha van hozzá médiabirodalom, plakáthálózat, állami hirdetési pénz, koordinált üzenet, akkor az ellenségkép nem kopik ki.
Frissítik. Átírják. Új kontextusba helyezik, ahogy azt az alábbi, jól ismert példánál is láthatjuk:

Migráns → Soros → Brüsszel → háborúpárti baloldal.

A konkrét figura változik, miközben szerkezet marad. És itt érdemes feltenni a kényelmetlen kérdést: ha a politikai rendszer stabilitása nagyrészt kommunikációs infrastruktúrán és állandó fenyegetés-narratíván alapul, akkor a legitimáció forrása a teljesítmény, vagy az érzelmi mobilizáció?

Ez nem jogi kérdés. Nem is pusztán politikai. Ez hatalomszerkezeti kérdés.
Mert ha az ellenségkép fenntartása strukturális érdek, akkor nem az a kérdés, hogy lesz-e új ellenség, hanem az, hogy: ki lesz a következő?

IV. Gazdaság: a lojalitás rendszere

A magyar gazdasági modell 2010 után nem szakadt ki az európai keretből. Sőt. Az Európai Unió pénzügyi forrásai az elmúlt másfél évtizedben meghatározó szerepet játszottak a növekedésben. Magyarország a nettó kedvezményezettek között volt: több pénz érkezett Brüsszelből, mint amennyit befizettünk.
A Forbes adatai szerint 2010 és 2020 között ez kb. 46,5 milliárd eurónak felelt meg, még a tagállami hozzájárulásunk ugyanezen időszak alatt nagyjából 10,75 milliárd eurónak felelt meg. 

Ez nem ideológia kérdés. Ez mérleg.

 

Autópályák, stadionok, vasútfejlesztések, városrehabilitációk. Az uniós pénz láthatóvá vált a térben. A politikai kommunikáció viszont következetesen szuverenitási harcként keretezte a viszonyt. Ez volt az első feszültség: az EU-s gazdasági függés, miközben itthon ömlött a politikai szabadságharc-retorika.

Közben a hazai gazdasági struktúra is átalakult.
Az állam szerepe megerősödött, nemcsak szabályozóként, hanem tulajdonosként és megrendelőként is. A közbeszerzések jelentős része kormányközeli vállalkozói körökhöz került. Ezt nem kizárólag ellenzéki sajtó állította; az Európai Bizottság jogállamisági jelentései is rendszeresen kifogásolták a verseny korlátozottságát és az egyajánlatos tenderek magas arányát.
Ez persze nem azt jelenti, hogy minden szerződés korrupt volt, de a mintázat nagyon is láthatóan rajzolódott ki előttünk:

A rendszerben ugyanis a piaci siker és a politikai lojalitás közti kapcsolat erősebb lett, mint egy klasszikus versenypiaci modellben.

Ez már nem az a kilencvenes évekbeli neoliberális piacfétis, de nem is tiszta államkapitalizmus. Inkább egy hibrid struktúra, ahol az állam a legnagyobb megrendelő, és a hozzá való viszony meghatározza az üzleti lehetőségeket.
Ezért nevezhető lojalitásgazdaságnak:

Aki hű, az nyer.
Aki kritikus, az ritkábban jut forráshoz.

Ez nem feltétlenül direkt tiltás. Elég, ha a rendszer informálisan jelzi, ki „megbízható partner”, a piac pedig alkalmazkodik.
A modell rövid távon stabil. Egy szűk gazdasági elit megerősödik, a politikai hatalom gazdasági hátországa kiépül. A hatalom nem csak jogi, hanem anyagi értelemben is beágyazódik.

A lojalitásgazdaság nem csak a "nagyok" játéka. Lejjebb is működik. Kisvárosban egy vállalkozó nem azért nem kritikus, mert imádja a rendszert. Hanem mert tudja: a következő munka az önkormányzati megrendelésből jöhet, a következő pályázatnál a "jó kapcsolat" számít, és a "nem politizálok" valójában túlélési stratégia. Ez a modell nemcsak pénzt oszt, hanem viselkedést tanít.

De mi történik, amikor külső sokk éri a rendszert?

2022-23-ban az infláció az Európai Unió legmagasabbjai közé emelkedett. Az Eurostat adatai szerint 25% fölé is ment az éves ráta. Az élelmiszer-infláció ennél is magasabb volt bizonyos hónapokban. Ez már nem makrogazdasági grafikon. Ez a boltokban is tapasztalt pénzbeli értékvesztés.
Miközben a kampány üzenete béke, stabilitás és védelem volt, a bolti árak pontosan ennek az ellenkezőjét mutatták.

A háború és az energiaválság európai szintű jelenség volt. Nem kizárólag magyar probléma. Ugyanakkor a magyar infláció mértéke arra utal, hogy a belső szerkezeti sajátosságok - árstopok, forintgyengülés, szabályozási torzulások - is bőven hozzájárultak a helyzethez.

És itt látszik meg a lojalitásgazdaság korlátja:
Amíg bőségesek az uniós források és kedvező a nemzetközi környezet, a rendszer működik. A politikai hűség és az állami megrendelés kéz a kézben jár.
De amikor szűkül a mozgástér, a versenyképesség kérdése nem kerülhető meg.
Egy valódi piacgazdaságban a teljesítmény kényszere erős. Egy lojalitásgazdaságban a túlélés feltétele nem feltétlenül a hatékonyság, hanem a kapcsolatrendszer.
Ez hosszú távon növekedési plafont jelenthet. Nem azonnali összeomlást, hanem fokozatos lemaradást.

A rendszer tehát gazdaságilag nem önálló modell. Az EU-tagság keretein belül működik, uniós forrásokra támaszkodik, miközben belső logikájában centralizált és lojalitásalapú.

A kérdés itt sem az, hogy "működik-e". Működik. A kérdés az, hogy milyen áron.
Mert ha a gazdasági siker feltétele a politikai hűség, akkor a társadalmi mobilitás nem a tehetségen, hanem a pozíción múlik.
Mindez pedig rendszerkérdés.

V. Kulturális háború mint füstfüggöny - és a valóság repedései

2021-ben elfogadták az ún. "gyermekvédelmi" törvényt. A kommunikáció egyetlen tengelyre fűzte fel az egészet: a gyerekeket meg kell védeni. Pont.
Aki ezt kritizálja, az vagy naiv, vagy rosszindulatú, vagy egyenesen "a gyerekek ellen" van.

Morális zsarolás? Erős kifejezés.
De a logika tiszta: ha a vita tárgya a gyerek, akkor nincs legitim ellenérv.
A vita így nem szakmai, hanem erkölcsi síkra kerül.
A kormány narratívája ebben az esetben az volt, hogy ők azok, akik megvédik a gyermekeinket.

Aztán jött a kegyelmi ügy.

2024 elején kiderült, hogy a köztársasági elnök kegyelmet adott egy olyan személynek, akit egy gyermekotthonban történt szexuális visszaélések eltussolásában találtak bűnösnek. A botrány nem jogtechnikai részlet volt, hanem morális törés.
A "gyermekvédelem" zászlaját lengető rendszer legfelső szintjén született döntés egy olyan ügyben, amely éppen a gyerekek sérelméről szólt.

Ez nem kommunikációs baki, hanem narratív repedés.

A kegyelmi ügy végül politikai következményekkel járt, lemondásokkal. De a kérdés nem az, hogy ki távozott, hanem hogy mi maradt utána.

Ha a rendszer kommunikációs alapja a gyermekvédelem, akkor egy ilyen döntés nem egyszerű hiba, hanem a hitelesség próbatétele. És nem ez volt az egyetlen repedés.

A Szőlő utcai gyermekotthon ügye, valamint más, gyermekotthonokhoz kapcsolódó visszaélések, bántalmazások, intézményi hiányosságok ügyei rendre felszínre kerültek az elmúlt években. Ezek nem "genderideológiai" viták. Nem plakátszlogenek. Ezek konkrét, hús-vér gyerekek történetei.
A rendszer sokkal hatékonyabban tudott kommunikációs háborút vívni elvont kulturális kérdésekben, mint intézményi szinten garantálni a védelem tényleges feltételeit.

Mert mi a gyermekvédelem valós mércéje?

Nem az, hogy milyen könyv kerülhet az iskolai könyvtárba.
Hanem az, hogy működik-e a jelzőrendszer.
Van-e elég szakember.
Van-e kontroll.
Van-e következmény.

A kulturális fronton a kormány támadott.
Brüsszel, NGO-k, "genderlobbi". Egyértelmű volt az ellenség.
De amikor a rendszer belső működésében derül ki, hogy gyerekek nem kaptak védelmet, akkor nincs külső ellenség. Ott a felelősség nem exportálható.
(Még azzal sem, hogy bűnözőkként mutatták be a Szőlő utcai állami gondozott fiatalokat. Mert bizony ez a narratíva is elhangzott Gulyás Gergely, kormányszóvivő szájából.)

Nem állítom, hogy a kulturális kérdések "nem számítanak". Számítanak. Csakhogy amikor egy kormány a moralitás nyelvén beszél, akkor saját magára is magasabb mércét húz. A kegyelmi ügy ezért nem sima botrány volt, hanem önellentmondás: a zászló alatt történt a törés.

Ez az a pont, ahol a kulturális háború füstfüggönnyé válik. Nem azért, mert a kulturális kérdések irrelevánsak. Hanem mert aránytévesztés történik. A hangos identitásharc elnyomja a csendes intézményi kudarcokat.
A kegyelmi ügy különösen éles kontrasztot rajzolt.
A kampány üzenete: "megvédjük a gyerekeket."
A döntés következménye: kegyelem egy, a rendszer által elítélt, gyerekeket érintő ügyben érintett személynek.

Ez nem pusztán politikai inkonzisztencia. Ez morális disszonancia. És itt merül fel a kellemetlen kérdés, amit nem lehet megúszni, még ha azóta sem kaptunk választ rá a kormánytól (ahogyan bocsánatot sem sikerült kérniük az áldozatoktól):

Ha a gyermekvédelem valóban elsődleges, akkor miért tűnik úgy, hogy a kommunikációs csatatér fontosabb, mint az intézményi önvizsgálat?

VI. Háborús retorika és pszichológiai határátlépés - és a gyerek, aki mindezt végignézi

2022 után a kulcsszó: béke.

Az orosz-ukrán háború valós tragédia. Halottak, menekültek, rommá lőtt városok. Nem szimuláció, nem kampányanyag.
Erre épült rá a magyar politikai kommunikáció: "Magyarország a béke pártján áll." Orbán Viktor ezt következetesen hangsúlyozza mind a mai napig.

Önmagában a béke melletti kiállás nem vitatható. Elvégre ki az az őrült, aki háborút szeretne az otthonának nevezett országban?

A kérdés többek között maga az eszköz. A legutóbbi kampányvideóban ugyanis már AI által megalkotott kivégzési jeleneteket, fegyveres fenyegetésre emlékeztető képsorokat jelentettek meg. A vizuális nyelv nem árnyalt geopolitikai elemzés.

Hanem félelem.

A háború tényleg félelmetes. A kérdés nem az, hogy beszélhetünk-e róla. A kérdés az eszköz: tájékoztatunk, vagy sokkolunk?
És amikor a politikai kommunikáció a félelem vizuális nyelvét ipari mennyiségben gyártja, az nem egyszerű "kampányfogás", hanem mentális környezet-formálás.

Egy kislány azt kérdi az anyjától a fentebb említett videóban, hogy mikor láthatja újra az apját és hol van most, miközben a következő képsorban kivégzik az említett személyt.
Ez nem politikai vita. 
Ez érzelmi sokkolás.

A kommunikáció logikája ugyanaz, mint a migráció vagy a kulturális háború esetében: fenyegetés → védelem → megmentő.
Csak itt a fenyegetés már nem absztrakt, hanem konkrét halálképekkel operál.

És pontosan itt fordul vissza a történet a gyermekvédelemhez.
Ha a rendszer kommunikációs alapja az, hogy "megvédjük a gyerekeket", akkor fel kell tenni a kérdést: mit tesz egy gyerekkel az, ha éveken át folyamatos riogatásban nő fel?

Migránsveszély.
Genderfenyegetés.
Háborús pusztulás.
Kivégzési jelenetek a képernyőn.

Egy felnőtt talán kontextusba tudja ezeket helyezni (bár annak is megterhelő hosszú távon). Egy kisgyerek viszont nem.
A tartós fenyegetettség-narratíva szorongáskeltő környezetet teremthet, különösen olyan gyerekeknél, akik nem rendelkeznek stabil érzelmi és értelmezési kerettel.
A gyerek nem geopolitikai aktor. Ő képeket lát. Hangulatot érzékel. Azt tanulja meg, hogy a világ veszélyes. Hogy "ők" jönnek. Hogy háború közelít. Hogy állandó készültségben kell lenni.

Ez már nem konkrét politikai kérdés, hanem pszichológiai határátlépés, méghozzá olyan mértékű, ami átlépi azt a határt, ahol a politikai kommunikáció már nem tájékoztat, hanem szorongást termel.

A gyermekvédelem nem csak fizikai biztonság. Nem csak jogszabály. Hanem mentális környezet is. A biztonság érzése. Ha egy ország kommunikációja tartósan vészüzemmódban működik, akkor a kollektív psziché is abban szocializálódik. A gyerek számára a normalitás az állandó fenyegetés lesz. Ez hosszú távú következményekkel jár.
Elég csak visszagondolnunk a COVID után megnövekedett gyermekpszichológiai esetek mértékére.
A politikai mozgósítás eszközei, ha túl intenzívek és tartósak, túlmutathatnak a választási ciklusokon, és beépülhetnek a generációs tapasztalatba.

Itt válik igazán élessé az ellentmondás.

A kommunikáció szerint: védjük a gyerekeket.
A valóságban: a köztereket, médiát, hirdetéseket olyan képi és érzelmi tartalom uralja, amely felnőtteknek is sokkoló.

Hol van a határ?

A rendszer itt mutatta meg, hogy a mozgósítás érdekében hajlandó a félelem legmélyebb rétegeihez nyúlni. A kérdés már nem az, hogy ez politikailag hatékony-e. Valószínűleg az.

A kérdés az, hogy egy tízéves gyerek fejében milyen ország képe alakul ki ebből.

VII. Mindeközben, mi történt velünk?

Ez a kérdés fájdalmasabb, mint bármelyik pártpolitikai vita.
Nem az a tét, hogy ki hány mandátumot szerzett. Nem az, hogy ki tud jobban kampányolni. Hanem az, hogy közben mi történt a közösséggel, amiben élünk.

A bizalom szétesett.

Nem egyik napról a másikra. Lassan, rétegenként. A politikai vitákból morális ítéletek lettek. Aki mást gondol, az nem téved, hanem veszélyes. Nem ellenfél, hanem fenyegetés. És ettől az egész nem közéleti műsor, hanem mindennapi mérgezés: családi ebédek, munkahelyi félmondatok, barátságok, amik óvatosak lettek. Ez nem kizárólag magyar jelenség: a globális politikai klíma is polarizált, de nálunk intézményesült. A folyamatos ellenségképzés hozzájárulhatott ahhoz, hogy a társadalmi bizalom szintje csökkent, különösen politikai törésvonalak mentén.

A közbeszéd eldurvult.

A nyilvánosság nem vitatér, hanem aréna lett. A szavak élesebbek, a címkék gyorsabbak, a reflexek agresszívebbek. Ez nem csak a kormányoldal hibája; az ellenzéki térben is megjelent a radikalizált nyelv, de a tónust mindig az határozza meg, aki domináns pozícióban van.

A politikai ellenfél demonizált lett.

Ez az a pont, ahol a rendszer logikája visszahat ránk. Ha évekig azt hallod, hogy „ők” az ország ellen dolgoznak, hogy „ők” veszélyt jelentenek, akkor idővel nem marad tér a jóhiszeműségnek. A kompromisszum árulásnak tűnik. A másik fél legitimitása megkérdőjeleződik.

És közben a fiatal generáció jelentős része külföldön kereste a jövőt.

Ez sem kizárólag magyar történet. Az Európai Unió szabad munkaerő-áramlása természetes folyamat. Ugyanakkor a kivándorlás mértéke és tartóssága arra utal, hogy sokan nem csak kalandot, hanem stabilabb intézményi és társadalmi környezetet keresnek. 

Nem mindenki menekült. De sokan úgy érezték: itt nem tudnak tervezni.

Fontos kimondani: ez nem kizárólag a kormány felelőssége. A 2008-as válság öröksége, a rendszerváltás torzulásai, a globális geopolitikai feszültségek mind formálták a terepet. Egy ország nem steril laboratórium.

De a gyűlöletkampány állandósítása tudatos döntés volt.
A félelem fenntartása stratégia volt.
Egy működési modell.
Ennek ára van. Nem csak politikai, hanem társadalmi.

VIII. A végső kérdés: mit tehetünk mi?

Ha komolyan vesszük, hogy a félelem fenntartása stratégia volt, akkor a válasz nem lehet puszta felháborodás. A kérdés nem az, hogy "rossz-e a propaganda", hanem az, hogy mit kezdünk vele. Mert a düh önmagában csak üzemanyag és gyakran pont annak a gépezetnek dolgozik, amit gyűlöl.

Először is: hova fordulhatunk, ha valami átlép egy határt?

Az NVB, az NMHH, a GVH formálisan független szervek, de a vezetőik kinevezése politikai többséghez kötött. Ez nem összeesküvés-elmélet, hanem intézményi tény. Ettől még nem értelmetlen hozzájuk fordulni, csak nem szabad azt hinni, hogy ettől önmagában megoldódik a probléma.

Választási időszakban lehet jogorvoslatot kérni az NVB-nél.
Médiatartalom esetén lehet panaszt tenni az NMHH-nál.
Konkrét, megtévesztő tényállításoknál lehet bejelentést tenni a GVH-nál.

De ha a cél nem csak a “jelentés”, hanem a nyomásgyakorlás és a valódi jogvédelem, akkor civil jogvédőkhöz kell fordulni. Ők nem hatóságok, hanem ütőerő: dokumentálnak, perelnek, nyilvánosságot teremtenek.

TASZ
Magyar Helsinki Bizottság
Mérték Médiaelemző Műhely
Transparency International Magyarország

És most jön a lényeg, amitől sokan rosszul lesznek: nem minden riogató kampány jogellenes. A propaganda nagy része morálisan vállalhatatlan, de jogilag megúszható. A "félelemkeltés" önmagában nem bűncselekmény. Aki azt várja, hogy egy feljelentés majd elintézi, csalódni fog.

A valódi kérdés az ellenállóképesség. Nem heroizmus, hanem higiénia.

Ha mesterséges intelligenciával generált, manipulált, kontextusából kiragadott, sokkoló képsorok jelennek meg, akkor legyen egy egyszerű protokollod:

1. Ne etesd azonnal.
   Ne oszd meg reflexből. Ne kommenteld dühből. A harag a legjobb terjesztési forma és az algoritmus ezt imádja.

2. Dokumentálj, mielőtt reagálsz.
   Képernyőmentés. Dátum. Forráslink. Kontextus. Ha eltűnik, legalább nyoma marad.

3. Jelents platformszinten, de ne hidd, hogy elég.
   Facebook, YouTube, TikTok: report. Ez gyors, de sokszor kevés.

4. Emeld ki a hírfolyamból a valós térbe.
   Küldd el jogvédőnek vagy egy olyan szervezetnek, aki tud belőle ügyet csinálni. A különbség a zaj és a nyomás között az, hogy valaki rendszert csinál belőle.

5. Add vissza a kontextust, főleg otthon.
   Beszélj a gyerekekkel. Mondd ki: "ez kampány". Ne relativizálj, ne bagatellizálj, csak húzd vissza a valóság határát. A gyerek nem politikai szereplő. Ő hangulatot tanul.

És még egy kellemetlen igazság: a félelemgazdaság nem csak felülről működik. Alulról is. Mi vagyunk a lánc egyik szeme, amikor megosztunk, amikor ráugrunk, amikor haragból kattintunk.
A propaganda falon van - de a hatása fejben. Ha a fejben nem működik, a falon is kevésbé hat.
A végső kérdés tehát nem az, hogy le lehet-e bontani a plakátot. Hanem az, hogy ki tudjuk-e vonni magunkat abból a pszichológiai térből, amit a plakát létrehozni akar.
Mert egy rendszer lehet stabil félelemből is. De egy közösség nem. Egy közösség vagy megtanul különbséget tenni veszély és riogatás között, vagy örökre ostromállapotban marad, akkor is, amikor már nincs mitől félni.

És miért működik egyáltalán a félelem?

Azért, mert egyszerűbb félni, mint gondolkodni. Egyszerűbb összezárni, mint vitatkozni. Egyszerűbb megmentőt keresni, mint felelősséget vállalni a saját ítéleteinkért. A félelem világos szerepeket ad: van ellenség, van védelem, van vezető. A bizonytalanság ezzel szemben kényelmetlen. Nincs benne hős, csak döntés.

A kérdés tehát nem csak az, hogy a hatalom mire épít. Hanem az is, hogy mi mire vagyunk hajlandók.
Ha elfogadjuk, hogy folyamatos ostromállapotban élünk, akkor lassan el is hisszük. Ha minden politikai vitát létkérdéssé emelünk, akkor előbb-utóbb tényleg nem marad tér a normális különbségeknek. És akkor nem csak a plakát lesz harci eszköz, hanem mi magunk is.
Nem vagyunk gyerekek. Nem kell, hogy annak kezeljenek minket.
Egy ország nem attól erős, hogy fél. Hanem attól, hogy vitázni tud anélkül, hogy szétszakadna.

Ha a rendszer a fenyegetés logikájára épül, akkor az első valódi ellenlépés az, hogy nem vesszük át ezt a logikát. Nem csinálunk minden ellenfélből árulót. Nem csinálunk minden hibából összeesküvést. Nem reagálunk reflexből minden provokációra.
Ez nem passzivitás. Ez fegyelem.

A végső kérdés tehát nem az, hogy ki tudjuk-e cserélni a plakátot egy másik plakátra. Nem az, hogy ki tudjuk-e váltani az egyik narratívát egy másikkal. Hanem az, hogy hajlandók vagyunk-e kilépni abból a pszichológiai térből, amelyben mindig kell egy ellenség ahhoz, hogy stabilnak érezzük magunkat.
Mert ha mindig kell egy ellenség, akkor mindig lesz is.
És akkor nem az lesz a kérdés, hogy ki lesz a következő, hanem az, hogy egyszer majd mi leszünk-e azok.

A félelem stabilitást ígér. A szabadság felelősséget.

A kérdés az, melyiket választjuk.