KözBeszólás #6 - Nem Ukrajnában lesz a magyar választás

Őszintén szólva egy ideje azon gondolkodom, hogy a magyar politikus tényleg komplett hülyének nézi a választót, vagy egyszerűen csak feltételezi, hogy az.
A kettő között van egy árnyalatnyi különbség, de a végeredmény ugyanaz:
Elég egy távirányítót bedobni a szoba közepére és a nyáladzó médiafogyasztók már rohannak is utána.

Most éppen ott tartunk, hogy a magyar közélet jelentős része Orbán Viktor és Volodimir Zelenszkij diplomáciai odaszólogatásait elemzi, mintha a következő választás tétje az lenne, hogy ki kinek szólt be keményebben a hatalmi homokozóban. Egy nyilatkozat, egy túlzó, egyes források szerint félrefordított reakció, egy adag faszméregetés és már teljes is a geopolitikai szappanopera.

De ha esetleg egy kis plusz akcióra lenne szükségünk, már itt is van a NAV körüli „ukrán túszejtési” történet is, amely az egyik pillanatban még egy állami terrorizmussal felérő rablás, a másikban bűncselekmény, a harmadikban nemzetközi botrány. Legvégső soron azonban mégis csak egy jól időzített politikai fegyver a kampányban. A sztori nyilvánvalóan folyamatosan változik, de a lényeg úgysem a történet, hanem a hangerő.

És ha mindez még mindig kevés lenne, időről időre előkerül az a kényelmetlen, kémfilmekbe illő részlet is, hogy a kormánypárti kampánykommunikáció mögött az orosz propagandagépezet árnyéka sejlik fel. Nem mindig bizonyíthatóan, nem mindig egyértelműen, de pont elég látványosan ahhoz, hogy a történet újabb epizódot kapjon.

Az egész kurvára látványos.
Hangos.
Konfliktusos.
Tele van drámával.
Pont olyan, mint egy jól megrendezett show.


Csak van egy apró probléma:

A magyar választásoknak kurvára semmi köze Ukrajnához.

Semmi az égegyadta világon. És aki ezt elfelejti, az pontosan azt csinálja, amit a politikai kommunikáció elvár tőle: nyáladzik a kanapén, miközben a valódi kérdések szépen kicsúsznak a látómezőből.

A magyar politikai kommunikáció igazi trükkje nem a hazugság.
Hanem az, hogy mindenki másról beszéljen.

Ha a választó Zelenszkijről vitatkozik, akkor nem a kormányról vitatkozik.
Ha a kampány a háborúról szól, akkor nem az ország állapotáról szól.
Ha a politikai show Ukrajnáról szól, akkor nem kell beszélni Magyarországról.

Ez a trükk nem új. A magyar politika régen is csinálta. Most egyszerűen csak annyi történt, hogy már nem is próbálják elegánsan csinálni.

Pedig lenne bőven miről beszélnünk

Lehetne például beszélni a gödi Samsung SDI gyárról, ahol egy akkumulátorgyár és pár százaléknyi GDP kedvéért dolgozók és magyar állampolgárok egészségével és életével játszanak. Az emberek tiltakoznak, a politikusok tagadnak és hazudoznak, majd amikor már kellőképp szorul a hurok, nagy szájhúzva elindítanak egy nyomozást.

Lehetne beszélni a Szőlő utcai gyermekotthon botrányáról is, ami ismét megmutatta, mennyire működőképes az a gyermekvédelmi rendszer (legalábbis, ami a gyermekbántalmazást és a prostituálttá nevelést illeti), amelyre a Fidesz politikája olyan büszkén hivatkozik. 

Vagy akár a kegyelmi ügyről, ha már a gyermekvédelemnél járunk, ahol az azóta lemondott köztársasági elnök és igazságügyi miniszter egymással karöltve engedtek egy pedofil bűnsegítőt szabadlábon. Vagy arról, hogy a több szempontból is érintett, kétharmados kormányon lévő Fidesz, annyira nem volt képes azóta sem, hogy bocsánatot kérjen az áldozatoktól. 

Lehetne beszélni az MNB-alapítványok körül eltűnő több száz milliárd forintnyi közpénzről is, amely valahogy mindig ingatlanokban, alapítványokban és nehezen követhető pénzügyi konstrukciókban köt ki. A pénz persze sosem tűnik el, csak átalakul. Valaki más vagyonává.

Lehetne beszélni az egészségügyről, ahol egy időpont néha olyan ritka jelenség, mint az a nyomorult Hale-Bopp üstökös. 2500 évente talán kapsz időpontot egy rutinműtétre.

Lehetne beszélni az oktatásról, ahol tanárok hiányoznak, diákok lesznek mentális betegek, a rendszer pedig úgy vegetál, mint egy agyevő bogár a propagandán szocializálódott fejekben.

Lehetne beszélni a lakhatási válságról, ami miatt az otthon melege lassan luxuscikknek fog számítani. És nem, nem csak a lakásvásárlásról beszélek, hanem a megemelkedett albérletárakról is.

És lehetne beszélni arról is, hogy egy teljes generáció nőtt fel úgy ebben az országban, hogy az első komoly életstratégiája egy repülőjegy. Mindegy hová, csak el innen.

Csak ezek a témák valahogy sosem kerülnek főműsoridőbe.

Marad a geopolitikai szappanopera

Orbán kontra Zelenszkij.
Ukrajna kontra Magyarország.
Túszdráma.
Energiaháború.
Orosz felszopás.

Ez mind látványos.

Csak éppen egyetlen problémája van:
Egyik sem a kibaszott magyar választásról szól!

Ez olyan, mintha egy család vacsora közben heves vitába kezdene arról, mi történik a szomszéd házában, miközben a saját nappalijuk éppen lángokban állna.

A magyar választás valódi kérdése ugyanis egészen prózai.

Nem az, hogy Zelenszkij mit mondott Orbánról.
Nem az, hogy Ukrajna blokkol-e egy külföldi olajvezetéket.
Nem az, hogy ki a Fidesz aktuális Bond-szupergonosza.

A kérdés az, hogy mi a franc történik ebben az országban?
Mi történik a közpénzzel?
Mi történik az intézményeinkkel?
Mi történik a jövőnkkel?

Mert ha ezekről nem beszélünk, akkor a választás nem politikai döntés lesz.
Hanem egy politikai reality show fináléja.

És talán ideje lenne végre kimondani azt a mondatot, amit a kampányzaj mindenáron el akar nyomni:

A magyar választások Magyarországról szólnak.
A magyar valóságról.
A magyar emberek sorsáról és jövőjéről.

És talán itt lenne az ideje végre kikapcsolni azt a kurva tévét.