Őszintén szólva egy ideje azon gondolkodom, hogy a magyar politikus tényleg komplett hülyének nézi a választót, vagy egyszerűen csak feltételezi, hogy az. A kettő között van egy árnyalatnyi különbség, de a végeredmény ugyanaz: Elég egy távirányítót bedobni a szoba közepére és a nyáladzó médiafogyasztók már…
2010-ben a Fidesz kétharmaddal jutott hatalomra.
A társadalom így döntött. A választók nem pisztolycső előtt szavaztak. A demokratikus legitimáció adott volt. Ezek tények, ha tetszik nekünk, ha nem. Nem lehet elvitatni.
A kérdés azonban nem az, hogyan kerültek oda hanem, hogy mit kezdtek azzal a történelmi lehetőséggel?
Van valami perverz öröm abban, ahogyan a magyar média minden egyes nap szervírozza a híg fost. Bekapcsolod a tévét és máris szembe jön a nyomorpornó.
Síró nyugdíjas, penészes fal, kikapcsolt villany, „drámai helyzet”, amit a híradó úgy tálal, mintha ők most feltárták volna a társadalom nagy igazságát. Holnapra persze már el is felejtik, mert jön a következő sztori egy másik kizsigerelt, eladósodott, kitaszított emberről.
Ezeknek nem a megoldás számít, hanem a könnycsepp a kamerán.
Az RTL Híradó szalagon készíti a szívszaggató „emberi történeteket”, a TV2 meg a Tényekkel nyomja a pártpropagandát, ahol a hír annyit jelent: félj, retteg, gyűlölj és véletlenül se gondolkodj.
Avagy mitől fél a hatalom, ha megszólal a művészet? A zavarkeltés joga és kötelessége A művészet nem az IKEA-képek világa. Nem falra akasztott naplemente, nem légkondicionált színházi előadás a miniszteri páholy örömére. A művészet: tükör. De nem a sminktükör, ahol mindent szépít a fény. Inkább…