rövid reflexiók
Szeretnék elmesélni valami jóval személyesebbet, mint amit a kedves olvasó eddig megszokhatott tőlem. Muszáj leírnom, mert évek óta a torkomban van, de valahogy eddig nem tudtam kiadni magamból. Eddig azt gondoltam, hogy ez nem tartozik senkire, hogy ez az én dolgom, hogy nekem kell egyedül megbirkóznom vele.
Van az a pont, amikor a szavak már nem elég hangosak. Amikor egy cinikus blogbejegyzés, egy ironikus odaszúrás vagy egy politikai hasonlat már nem tudja visszaadni azt a nyomást, amit a mellkasodban érzel. Én idáig jutottam: a zajba menekültem. Zajból kovácsoltam rendszert és rendszert bontok le zajjal.
Ez az én zeném.
A félelemtől a felszabadulásig A vonat épp csak elindult, a fémtest szelíden zakatolt a síneken, én pedig közben azon kattogtam, hogy most vajon hősiesség, vakmerőség, vagy egyszerű ostobaság volt-e az, hogy felszálltam. Előző nap még minden létező csatorna azt harsogta, hogy a Budapest Pride be…
Sosem vonzott igazán Párizs. A fejemben sokkal inkább élt egy norvég fjord látványa, vagy egy dán kocsma halk zsongása, mint a franciák csatornaszagú nagyvárosa… Na de néha az élet – meg egy jól időzített LOSERVILLE koncertjegy – másképp dönt. A sztereotípiák – amik persze mindig…