I. Amikor még valódi templomokban térdeltek az emberek
Régen a szekták legalább őszinték voltak.
Volt próféta, bor, kígyó, meg végítélet.
Az emberek a megváltásért adták oda a vagyonukat, a gyereküket, néha az életüket is.
Hitték, hogy ettől jobb lesz. Kegyesebb lesz az univerzum, vagy a nagy becsben tartott isteneik. Hitték, hogy kigyógyulnak a kórságaikból, túlélhetik az aktuális apokalipszist, bebocsátást nyerhetnek egy sokkal szebb és jobb túlvilági helyre, ahol kolbászból és szűz lányokból fonták a kerítést, ráadásul örök megváltás is jár a misebor mellé.
Van valami perverz öröm abban, ahogyan a magyar média minden egyes nap szervírozza a híg fost. Bekapcsolod a tévét és máris szembe jön a nyomorpornó.
Síró nyugdíjas, penészes fal, kikapcsolt villany, „drámai helyzet”, amit a híradó úgy tálal, mintha ők most feltárták volna a társadalom nagy igazságát. Holnapra persze már el is felejtik, mert jön a következő sztori egy másik kizsigerelt, eladósodott, kitaszított emberről.
Ezeknek nem a megoldás számít, hanem a könnycsepp a kamerán.
Az RTL Híradó szalagon készíti a szívszaggató „emberi történeteket”, a TV2 meg a Tényekkel nyomja a pártpropagandát, ahol a hír annyit jelent: félj, retteg, gyűlölj és véletlenül se gondolkodj.
Avagy mitől fél a hatalom, ha megszólal a művészet? A zavarkeltés joga és kötelessége A művészet nem az IKEA-képek világa. Nem falra akasztott naplemente, nem légkondicionált színházi előadás a miniszteri páholy örömére. A művészet: tükör. De nem a sminktükör, ahol mindent szépít a fény. Inkább…
Vágópontok egy életműhöz Avagy: hogyan lett a gyűlöletből közszolgálat, a szervilizmusból hivatás, a kocsmából pedig katedra. I. A hízlalás kora: Amikor még nem böfögött vissza a rendszer Bayer Zsolt 1963-ban született Budapesten. Az orvos gratulált. A szülők boldogok voltak. Csak a jövő sírt fel, halkan…