Őszintén szólva egy ideje azon gondolkodom, hogy a magyar politikus tényleg komplett hülyének nézi a választót, vagy egyszerűen csak feltételezi, hogy az. A kettő között van egy árnyalatnyi különbség, de a végeredmény ugyanaz: Elég egy távirányítót bedobni a szoba közepére és a nyáladzó médiafogyasztók már…
Ha csak győzni akarsz, ne olvasd tovább!
A győzelem bár szükséges, de nem elegendő. Csupán egy eszköz. Ha céllá válik, ugyanazt a rendszert építed tovább, csak más zászlóval. Mert van egy naiv hit a magyar közéletben: hogy ha egyszer megbukik a NER, minden jóra fordul. Mintha a rendszer egy rosszul sikerült szoftverfrissítés lenne, amit elég visszaállítani a "demokratikus gyári beállításokra".
Kényelmes gondolat, de hamis.
A NER nem kizárólag egy politikai konstrukció. Nem csupán egy név, nem csupán egy párt, nem csupán egy ember. A NER egy működési modell. Központosított hatalom. Lojalitás, mint valuta. Állami újraelosztás mint fegyelmező eszköz. A "miénk" erkölcsi felmentése és az "övéik" démonizálása.
Ismerős?
Mert ha őszinték vagyunk, A központosítás, a klientúraépítés és a politikai hűség jutalmazása nem 2010-ben született. A NER nem feltalálta ezt a logikát, hanem intézményesítette és tökélyre vitte. A probléma az, hogy ez nem is fog 2026-ban véget érni attól, hogy más áll a pulpituson.
Ha csak annyit akarunk, hogy "most mi jövünk", akkor nincs miről beszélni. Akkor ez nem rendszerváltás, hanem hatalomátvétel. A játékszabály marad, csak a játékos cserélődik.
Ez az írás nem a NER leváltásáról szól. Az a minimum.
Ez az írás arról szól, hogy mihez kellene hozzányúlni ahhoz, hogy ne ugyanaz a politikai kultúra térjen vissza új arccal, új szlogenekkel, új erkölcsi önfelmentéssel.
Mert a legkényelmetlenebb kérdés nem az, hogy miért ilyen a rendszer.
Hanem az, hogy mi miatt tudott ilyen lenni.
Ha erre nincs válasz, akkor nincs rendszerváltás, csak új dekoráció a régi színpadon.