Tükör
író: Johann Richárd
Mélyen tisztelt olvasó,
Engedd meg, hogy egy pillanatra ne csak szavakat, hanem tükröt tartsak eléd.
Nem azt a reggeli, bepárásodott fürdőszobatükröt ahonnan mindig ugyanaz az arc néz vissza Rád. Egy másikat. Egy mélyebbet.
Olyat, amibe ha most belenézel, talán megrebben benned valami. Egy kérdés. Egy emlék. Egy keserédes felismerés.
Azt a tükröt, amiből az arc azt kérdezi Tőled, hogy "Mi történt velünk?". Egy olyat, ami pellengérre állítja a tudatunkat. Az emberségünket. Az empátiánkat. Az összetartásunkat. Ha úgy tetszik a "nemzetiségünket".
Olyat, ami bár az elmúlt tizenöt évben mindig ott motoszkált az elménk hátsó polcain, de sosem figyeltünk rá kellőképpen. Egy olyan tükröt, amiből a mai napra csak egy elfojtott üvöltés fájdalmas nyöszörgése hallatszik: "Mikor lesz már elég?"
2010-ben sokan azt hitték, új korszak jön. Rend lesz, irány, biztonság.
„Egy a tábor, egy a zászló” - ugye, ismerős? Ma már csak újramelegített frázis egy kihűlt tányéron, de akkor még ígéretnek tűnt. Aztán kiderült, a „rend” inkább csak csend. A „biztonság” meg inkább csak egy lakat, ami rajtad kattan.
És az irány? Egyre inkább lefelé.
Szép lassan engednek majd mélyebbre és mélyebbre, miközben csak a verem teteje után kapálódzunk.
Először még azt hisszük, hogy van kiút.
Aztán beletörődünk, hogy éppen most temetnek.
Mi leszünk az elrettentő példa a következő generációnak.
A mi emlékünket gyalázzák majd meg a világot jelentő deszkákon.
A díszlet persze szép, mintha valami nemzeti színházban ülnénk.
A fények a helyükön, a zászló lobog, a főszereplő karizmatikusan néz a távolba.
Úgy harsogja a jól megírt, bárki által értelmezhető szöveget, mintha nem lenne holnap. Gyakran pontosan ez a narratíva: "ha Ő nincs, nincs holnap".
Körülötte statiszták, akik pontosan úgy asszisztálnak a játékához, ahogy az a szövegkönyvben meg van írva.
Ha valaki neadjisten hibázik? Úgy teszünk, mintha meg sem történt volna.
A shownak mennie kell tovább.
Telt házas az esemény. Mindannyian ott ülünk. Csendben, tapsra készen, pont ahogyan kell. Ámulva, mintha csodát látnánk, hiszen megérint minket a darab valósága.
Arcon csap, mint egy pofon a rossz tanártól, aki érvek helyett erőszakkal nevel.
Egyre kényelmetlenebb a szék, de pofátlan dolog lenne felállni a színdarab kellős közepén, nemde? Mindenki minket nézne, az meg senkinek nem hiányzik.
Pedig jaj, de zsibbad már a láb, de a büszkeség mégis csak fontosabb.
Na, meg a darab.
És hogy mi a címe?
„Magyarország jobban teljesít.”
Vagy talán „A remény lassú eróziója”, már nem emlékszem.
De gyere! Ülj le és figyelj! Az életed múlhat rajta...
Éppen csak elkezdődött az előadás és rögtön egy erős kép fogad minket: 3000 milliárd forint. Annyi fekszik a színpad közepén. Egy egész generáció jövője.
Majd huss, hirtelen kinyílik egy csapóajtó és az egész eltűnik. Először lehet, hogy nem is érted, hogy mi is történt pontosan, hisz olyan gyorsan történik az egész.
A háttérben viszont ezzel párhuzamosan egy pár dolog épülni kezd. Egy villa.
Egy futballstadion. Benne 22 labdát kergető ember. A főszereplőnk ott ül a lelátón.
És hogy ki fizette a meccs árát? Oh, nem is sejtenéd.
Te. Pontosabban a jövőbeli önmagad. [1]
Hirtelen váltás. Éjszaka van.
Mindenki kapkodva nyomja le az asztalára helyezett gombot.
Arcukon arrogáns vigyor pöffeszkedik, mint valami fekély, amit a kapzsiság varrt oda. Fogaskerekek kattognak a háttérben. Talán a gondolataik csikorognak ilyen hangosan? Vagy ezek csak az elveszett jövőnk első segélykiáltásai?
Egy tollvonás és vége. Mindezt alig pár perc leforgása alatt.
Olyan ez, mint egy rossz álom. Nem kérdezték, hogy látni akarod-e.
Nem mondták mire jó. Csak lett. És azóta is van.
Toldozzák, foltozzák, mint egy elnyűtt kabátot, amit már csak az alvadt vérfoltok tartanak össze. Nem véd, csak eltakar. Téged nem. De a rendszert igen. [2] [3]
Minden olyan, mintha egy bábszínházzá változott volna.
Tárgyalás zajlik, ahol bár van párbeszéd és elbírálás, de valami mégis olyan különös.
A bíró felett törnek pálcát. A bíró az, akit elítélnek a bűnöző helyett. Ő az, akit megfosztanak a rangjától.
A bűnöző pedig, mintha mi sem történt volna, beül a törvényhozás székébe. Onnantól kezdve Ő harsogja tovább a kifordított jogi zsargonokat. A bűnöző az, aki ítél. Mindent és mindenkit, aki ellent mer mondani neki. Mindent és mindenkit, aki nem asszisztál ehhez az ámokfutáshoz. [4] [5]
Hirtelen elhalkul minden. Csak az Ő hangjuk harsog:
-HAZAÁRULÓ! POLOSKA! SOROS-BÉRENC!
Nincs már kérdés arról, hogy ezek mit jelentenek.
Ami volt azt már elhallgattatták, vagy túlkiabálták.
Most már csak az Ő narratívájuk jut el az emberekhez.
Plakátok, televíziók, rádiók. Minden erről szól.
Családok szakadnak ketté. Emberek veszítik el a hitüket abban, hogy bármi is változhat. [6] [7]
SZUVERENITÁS! - üvöltik, miközben a borscs leve csorog végig elhízott, disznó-tokájukon.
Persze ezzel semmi baj nincs, hiszen "az erő az oroszoknál van" és "mi megbízhatunk bennük". Ha be szeretnének jönni, hogy körülnézzenek, jogukban áll.
A háttérben monoton kántálás hangzik: "Nem-zet". "Nem-Нет". [8]
A darab nem áll meg.
Ahogy a kapzsiság fertője sem. Még többet akarnak. Pontosabban mindent.
Mit számít már itt az, hogy a néző mit látna szívesen? Ha kell az egész színházat felgyújtják, végignézve, ahogy bent égjünk mindannyian. [9] Az ország úgy lángol majd, mint a Nérói Róma.
Elszeparálnak minket egymástól, mert tudják, hogy aki egyedül van, az megvezethető. Az retteg. [10]
Pont, mint a kórházi ágyakon fekvő beteg, akik a szeretteiktől távol tartva rettegi a halált. Sajnos ennyi jutott neki. Körülötte parancsolgató katonák és a maréknyi orvos és ápoló, aki még maradt. Lélegeztetőgépek a folyosókon. A takarítónőnek fogalma sincs hogyan működik, más meg nincs aki kezelje azokat. [11] [12]
Kérdezhetnénk, hogy "Hol a főszereplő, ha ekkora a káosz?"
A baj az, hogy már rég nem kérdezünk. Vagy legalábbis nem eleget.
Azt sem elég hangosan.
Csak nézzük tovább a színházat, a kibontakozódó, vészjós drámát. Nem látjuk értelmét, hogy beleszóljunk az alakulásába. Elvégre "nem mi írtuk a forgatókönyvet".
Milyen jogon tennénk hozzá, vagy vennénk el belőle?
De ha tudni szeretnéd a választ: valamelyik villájában.
Éppen írja a következő beszédét, arról hogy mekkora segítséget adott nekünk:
"Segítjük a fiatal családokat!" - szól a szöveg.
A segítség pedig annyi volt, hogy bebetonoztak egy generációt az eladósodásba, miközben az ingatlan árak az egekbe emelkedtek. [13]
"A régióban nálunk van az egyik legnagyobb emelkedés!"
És nem csak az ingatlan árak, de az infláció terén is. [14]
Néha elgondolkodom, hogy talán a főszereplőnk lehet, hogy csak nem szeretett volna csalódást okozni nekünk, nézőknek. Azért mond és ír ilyen nagyokat, hogy fenntartsa a látszatát annak, hogy minden rendben van. Hogy Ő nem hibázott.
Mert a főszereplőnkben bizony hatalmas a megfelelési kényszer.
Sanyarú gyerekkora volt. Az apja is verte. Ezt Ő maga mondta.
Biztosan ez is a dramaturgia része. Ebből lesz az a gyönyörű karakterív.
Rossz családból, tisztességes, becsületes ember! Nem?
Ne szaladjunk ennyire előre.
Az inflációs válságra a válasz az "árrésstop" lett. Az az intézkedés, ami miatt rengeteg eladó és kereskedelemben dolgozó órabérét lecsökkentették, vagy munkahelyét megszüntették. [15] [16]
"A magyar dolgozó megbecsülést érdemel" - mondták, miközben törvénybe írták:
a túlórádat majd egyszer, valamikor, talán kifizetik.
"Megvédtük a vásárlót" - mondták, de nem említik, hogy közben tönkretették azt, aki kiszolgálja őket és hogy a megadott termékeken kívül minden más tovább drágult.
Mert bizony: a gazdaság összeomlott, de a kedves néző csak annyit láthatott ebből, hogy "háborús infláció". A kenyér ára háromszorozódott, de a plakátok szerint Brüsszel, Ukrajna, vagy Soros tehet róla. Mindig más.
Mindenki más, csak a főszereplőnk nem.
Újabb felvonás kezdődik ebben az elég hosszúra nyúlt színjátékban.
A nyitókép: Egy a saját lakásában halálra fagyott nyugdíjas, aki nem tudta kifizetni a számláit, ezért kikapcsolták a fűtését. [17]
A nemzeti konzultáció újra és újra azt írja: "Magyarország megvédte a családokat".
Csak épp azt nem említik, hogy melyiket.
"Segítettek", amikor a tanárokat közalkalmazottból alattvalóvá fokozták.
Tankerületek, központosított tananyag, megfélemlítés, státusztörvény.
Egy ország, ahol a tanár már nem példakép, hanem kockázati tényező.
Ahol a diák nem tanulni jár, hanem gyomorgörccsel túlélni.
Ahol a tudás veszélyes, mert a kritikus gondolkodó látja a rendszer hibáit. [18] [19]
"Segítettek", amikor az oktatás leépítése után a kulturális életre vetették magukat. SZFE [20], Petőfi Irodalmi Múzeum [21], MMA [22] - mindenhol ugyanaz: fentről mondják meg, mi az érték. Mi a művészet. Mi a nemzeti. A Te ízlésed nem számít.
A kultúra új szerepe: alátámasztani a rendszert.
Ha ellenkezik, elhallgattatják. Ha túlél, átszínezik.
"Segítettek", amikor a gyerekek étkeztetését pályázati hálókba csomagolták,
ahol mindig a megfelelő cég nyer.
A szegény gyerek ma is éhes, csak már nincs statisztikában.
A roma gyerek ma is leszakad, csak már nincs esélyegyenlőségi jelentés.
A hátrányos helyzet új neve: "különleges bánásmód" amiben az a különleges,
hogy senki nem bánik vele. [23]
"Segítettek", amikor a kegyelmi botrány után nem a vétkeseket büntették, hanem a kérdezőket. Aki szóvá tette, hogy pedofilokat fedeztek, az volt a baj.
Aki hallgatott, az kapta a címeres díszborítékot.
Kegyelem egy bűnözőnek magától a köztársasági elnöktől,
miközben az áldozatoknak egy nyilvános bocsánatkérés sem járt a történtek miatt. [24]
És ez csak az egyik eleme, az azóta is folyamatosan fel-felbukkanó, gyermekek ellen elkövetett bűncselekmények sorozatának, amelyben közvetlen, vagy közvetett módon szerepe volt a rendszernek. [25]
Ezt hívják most "gyermekvédelemnek". Ez lett a morális zászló.
Egy keresztény konzervatívnak hazudott rendszerben, ahol zaklatásra buzdítják pártközeli lapok az olvasóikat. Arra, hogy fényképezzenek le fiatal lányokat, akik a meleg miatt szoknyát mertek felvenni.
Egy rendszerben, ahol a nő neve kuss. Ott, ahol a családon belüli erőszak teljesen hétköznapi és a bántalmazott félnek kell bizonyítania azt, hogy megtörtént az erőszak, ahelyett, hogy az elkövetőt vonnánk felelősségre.
"Nagy segítség ez a magyar családoknak!"
"Segítettek", amikor a gyülekezési jogot elkezdték szűkíteni.
Nem betiltani, ó nem - az túl látványos volna.
Csak egy kis "formai hiba", egy kis "gyermekvédelmi megfontolás",
egy kis "nem megfelelő helyszín". Ma már több kört kell lefutni egy tüntetés vagy felvonulás engedélyeztetéséhez, mint egy gyilkosság utáni felmentési kérelemhez.
A demonstráció nem jog, hanem adminisztratív akadálypálya lett - ahol a szabadság nem tiltott, csak lehetetlenül körülményes. Szép lassan elérünk odáig, hogy az kerül terítékre, hogy a rendszer mondhatja meg, hogy mikor tüntethetsz a rendszer ellen.
Segítek: soha. Vagy csak ha lecseng az aktuális probléma, de akkor már úgysem érdekel majd senkit. Addigra kiszökik a köztudatból, mint homokszem az ujjak közül. [26] [27]
És most? Most megjelent valaki, aki nem várt vendég a rendszer színpadán.
Egy újabb hang, ami nem illik a kottába. Lehet, hogy nem értünk vele egyet.
Lehet, hogy nem Ő az, aki teljes mértékben helyre fogja hozni azt, amit ez a rendszer elvett Tőlünk. Azonban jelenleg Ő az, akitől a főszereplőnk retteg.
Tőle és azoktól, akik egységesen állnak ki a közös ügyek mellett.
Ezért érzi a rendszer azt, hogy most újra "rendet kell tenni".
Ezért kell előbb a Pride-ot betiltani, aztán a politikai jelenlétet adminisztratív keretek közé szorítani. [28]
Mert előbb az esernyőt veszik el, aztán jön az eső.
És ha tovább várunk alakulhat majd úgy is, ahogy más diktatúrák alatt alakult.
Lehet, hogy egyszer majd nálunk is becsönget valaki, aki nem csomagot hoz, csak kérdéseket.
Már ma is ott tartunk, hogy a tankönyvekből eltűnnek, vagy átformálódnak a zavaró gondolatok. Mi jöhet holnap? Egyetlen engedélyezett tantárgy: a "nemzeti identitás"?
Vagy alakuljon úgy, mint Franco, Ceaușescu, netán Sztálin idejében?
Mára már történelem, de hamar körbefordulhat az a bizonyos kerék, ha csendben tűrjük. Példa sajnos van elég és nem is kell messzire mennünk hozzá...
Mélyen tisztelt olvasó, ez már nem csak egy színdarab.
Ez a nemzetlélek boncolása. Ez nem vélemény. Ez emlékeztető. Egy utolsó kiáltás, mielőtt végleg lehalkítanak mindenkit, aki nem tapsol a főszereplőnek.
Ne csak magadra gondolj!
Ne csak akkor ébredj, amikor már rád zárják az ajtót!
Ne csak akkor kiálts, amikor már nincs, aki meghallja!
Mert ez a rendszer nem attól erős, hogy szeretik.
Hanem attól, hogy senki nem szól ellene időben.
Ha végleg elnémul a zaj, csak a tükör marad.
De abban már nem a Te arcod néz vissza - hanem az, akivé csendben engedted, hogy válj.
És akkor már késő lesz szólni...