Voyage, voyage

Sosem vonzott igazán Párizs. A fejemben sokkal inkább élt egy norvég fjord látványa, vagy egy dán kocsma halk zsongása, mint a franciák csatornaszagú nagyvárosa…
Na de néha az élet – meg egy jól időzített LOSERVILLE koncertjegy – másképp dönt.

Előítélet

A sztereotípiák – amik persze mindig hangosabban harsognak, mint a valóság – megtették a hatásukat: zsebesek, angolul meg sem szólaló lakók és olyan szintű sznobéria, ami gyakran már-már bántó. Szép lassan én is elhittem, hogy ide csak az olyan mazochisták jönnek, akiknek tényleg mindenük a fényűzés és a csillogás.

Aztán a sors úgy döntött, ideje megmutatnia nekem valamit, ezzel színesítve, az eddig viszonylag rövid utazási listámat.

Saint-Denis

A megérkezésnél rögtön arcon csapott a valóság. A reptérről Saint-Denis-be vezetett az első utunk, ahol már a buszról leszállva körbevettek a "guruló kéregetők", közismertebb nevükön: a taxisok. Azonnal le akartak húzni, mintha otthon lennék.
Ismerős érzés, mégis idegen.

Az éppen akkor záró helyi zsibvásárból, a nagy szél miatt kiömlő szemét ellepte a közeli utcákat és a helyi lakosok között csak elvétve volt fehér ember, a spanyolajkúakat leszámítva. Saint-Denis nem éppen tűnhet a legbarátságosabb környéknek egy olyan turista számára, aki a romantikus filmek Párizsára vágyik. Ez nem Disneyland, hanem Európa egyik valós és fájó tükre.

Azonban a helyi McDonald's-ban – ahol a biztonsági őr mentette meg az ebédünket azzal, hogy kérés nélkül, angol nyelven is elmondta a rendelőkódot (innen is merci beaucoup!) – rájöttem: ezek az emberek nem ellenségek.
Csak emberek. Dolgoznak, idegesek, sietnek, mosolyognak, fáradtak. Mint mi. Saint-Denis nem a képeslapokról ismerős Párizs, hanem annak a hús-vér, szürke hétköznapja. És ha az ember nem menekül el, hanem figyel, tanul és kapcsolatot próbál építeni, akkor észreveszi, hogy itt is ugyanaz történik, mint otthon: túlélés.

Többször szívesen szólítottam volna meg másokat, de itt még élt bennem az a gát, hogy a franciák nem szívesen beszélnek angolul, így nem tettem. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha megtettem volna, a közhiedelemmel ellentétben nem vágták volna ki fél pillanat alatt a zsebeimet, hogy aztán abból mindent is kirámoljanak.
Pedig a Saint-Denis-ből a centrumba haladó metrón, annak zsúfoltsága miatt, bőven lett volna lehetőség erre.

A másik Párizs

A városközpont felé haladva egyre kevesebb „külső kerületi” száll fel a metróra, egyre több lesz a finom parfümillat, a designer ruhadarab. Megérkezett a másik Párizs. A "sznobok", a "lenéző franciák", akik "soha nem beszélnek angolul”, és "mindent jobban tudnak”.

Habár utazás tekintetében eléggé tapasztalatlan vagyok, de egy kis utánajárás is elég ahhoz, hogy az ember fel tudjon készülni legalább minimális szinten arra, amire számíthat, ha egy idegen országba kerül.
Ma már elég egy üzenet a ChatGPT-nek, aki összeszedi nekünk az adott országra jellemző alapvető etikai szabályokat, a legfontosabb kérdéseket, kifejezéseket és bármi egyebet, amire kíváncsiak vagyunk, mindezt a másodperc töredéke alatt.

Párizsban, ha már annyit tud mondani az ember, hogy "Bonjour, Parlez-vous anglais?", esetleg franciául megköszönni, ha választ kap, az a legtöbb kaput megnyitja előtte, amire egy turistának a mai világban szüksége lehet.
Aki pedig olyan vadállat, mint én, hogy nyelvtudás nélkül Google fordítózza azt is, hogy hogyan kérjen franciául fájdalomcsillapítót a patikában, majd azt a saját hangján, a saját energiáját belefektetve mondja el, az elé meg aztán tényleg semmi akadályt nem sodorhat az ott töltött idő.

A Szajna szaga

Tény, hogy a Szajna furán szaglik. De lehet, hogy nem a víz a bűnös, hanem a fejünkben lecsapódott gondolatok.
Hogy eleve elítéljük azt, amit nem értünk. Hogy idegenként nem nyitni akarunk, hanem elvárni. Hogy a saját nyelvünket, kultúránkat, szokásainkat próbáljuk ráerőltetni a világra és közben meglepődünk, ha nem tapsolnak hozzá.

Maga a koncert, és ott is Fred Durst egyik mondata hozta el bennem a katarzisélményt, olyannyira, hogy el is sírtam magam tőle.
Ez az egész csak arról szól, hogy "együtt vagyunk ugyanabban a szarban". Mindannyian. Európában, a világban, a saját városainkban.
És nem az a megoldás, hogy falakat húzunk, hanem az, hogy odalépünk egymáshoz.
Egy Bonjour, egy Merci, egy mosoly. Ennyin múlik, hogy valaki barátságos idegenként vagy arrogáns turistaként kezel minket.

A LOSERVILLE turné tanulsága is csak ennyi.
Olyan emberek léptek fel egy színpadon, akik szívvel-lélekkel teszik, amit tenniük kell. Ők is csak emberek. Ők is küzdenek, nekik is megvannak a hétköznapi gondjaik, kinek kisebb, kinek nagyobb, de a zene szeretete összeköti őket.
Ugyanúgy, ahogy minket, átlagos, hétköznapi lúzereket is.

Ember az emberhez

Párizs nem tökéletes, ahogyan semmi sem az ebben a világban. Egy dologra azonban megtanított: az ember nem a címerén, a bőrszínén, vagy az akcentusán keresztül lesz ember,
hanem a gesztusain keresztül.

És ha ezt nem felejtjük el, akkor talán nem is olyan büdös ez az egész világ.