A normális emberek országa

Mondták már neked, hogy "viselkedj normálisan" ?

Valószínűleg igen.
És ha belegondolsz ez az esetek nagy részében nem azt jelentette, hogy légy józan, vagy dönts bölcsen bizonyos helyzetekben - sokkal inkább azt, hogy "ne zavarj".
Ne tűnj ki. Ne beszélj hangosan, ne kérdezz túl sokat, ne bontsd meg a rendet és a csendet.
A "normális" így vált nyelvünk egyik legnépszerűbb kódjává és a hallgatás szinonimájává.

De ki dönti el, hogy mi a normális?

Elvégre önmagát mindenki normálisnak tartja, a másikat meg nem.
Ez van belénk nevelve, ez építi fel a tudatunk alapjait, már gyermekkorunk óta. 
Ha láttuk anyáinkat és apáinkat élni a teljesen hétköznapi életüket, akkor az lett a norma, ahogyan Ők viselkedtek. Ha a tanárunk megkövetelte a tiszteletet az iskolában és intőt adott a szájalásért, ezzel rendet téve, akkor az lett a norma. 

Így lettünk mind normálisak.

A Tisza, Magyar Péter szavaival élve például, "a normális emberek pártja", ami nyilván egy remek marketingszöveg, hiszen zsigeri szinten hat az egóra. 
Másrészt viszont nagyon is visszás, ugyanis kisajátítja a normalitás fogalmát és azt üzeni:
Mi vagyunk a mérce, mindenki más pedig hiba a rendszerben.
Hízeleg, mert azt sugallja, hogy te is a „rendes emberek” közé tartozol és ugyanakkor kizár, mert aki nem így gondolja, az hirtelen „rendellenes” lesz.
Ez a trükk: nem kell ellenséget megnevezni, elég sugallani, hogy van valaki, aki nem normális. 

A politikában a „normalitás” mindig az aktuális hatalom eszköze volt.
Régen a forradalmár volt a bolond, később az idealista lett az, most meg az, aki egyszerűen nem akar beállni a sorba. A hatalomnak mindig szüksége van egy kontrollált többségre, amely nem kérdez, csak bólogat.
Nem kellenek mély gondolatok, nem kell felelősséget vállalni semmiért.
Milyen kényelmes is így élni...

De haladjunk tovább.

Sokszor hangzik el, hogy össze kell fogni a magyar társadalmat.
"Nincs jobb, nincs bal, magyar van."
Lehetnék cinikus és visszakérdezhetnék, hogy csak "Magyar" van?
De ezt meghagyom azoknak, akiknek még mindig tollba mondják, mit gondoljanak. 

Azt a kérdést viszont feltenném, hogy ha csak magyar van, akkor miért is van szükségünk ellenségre a sajátjaink között?
Mert ha nem is nevezzük nevén, a "nem normálisok" eszerint még jelen vannak az országban. Vagy ez ismét csak egy jól csengő narratíva, ami segíti a kollektív kényelmet?

Az „összefogás” valahogy mindig úgy működik, hogy valaki más dönt helyettünk arról, kik tartoznak bele.
A közös nevezőt nem alulról építjük, hanem felülről hirdetik ki. És aki nem fér bele, az hirtelen „megosztó”, „túl hangos”, vagy éppen „nem konstruktív”. A magyar politikai kultúra ebben mester: mindig van valaki, akire rá lehet mutatni, hogy miatta nem egységes a nemzet.

„Nincs jobb, nincs bal”. Ez egy szép elmélet. Papíron.
Gyakorlatban viszont pontosan ugyanaz történik, mint mindig: a hatalom épp csak más ruhát húz. A zászló új, a díszlet is, de a logika ugyanaz: kell egy „mi”, amitől működik az „ők”.
A „magyar” így lesz a legkifinomultabb kirekesztés, mert a különbséget már nem politikai, hanem erkölcsi szinten húzza meg.
Innen csak egy lépés, hogy kialakuljon az új hittétel: aki nem hisz bennünk, az a haza ellen van. A történelemben ilyenkor szoktak zászlók lobogni, és tömegek énekelni a „változást”. Aztán valahogy mindig ugyanazok a nevek kerülnek vissza a listára, és ugyanazok az emberek szónokolnak a színpadon a „tisztaságról”, akik már egyszer eljátszották ugyanezt, csak más színekben.

Nem ismerős ez a kép egy kicsit?

Harmincöt éve ez megy.
Harmincöt éve beszélünk a rendszerváltásról.
Harmincöt éve ugyanabban az iszapos vízben nézzük magunkat és hisszük, hogy a tükör mocskos, nem mi.

Vitathatatlan, hogy Magyar Péter egy rendkívül jó marketing szakember.
Képes tömegeket mozgósítani, leperegnek róla a karaktergyilkossági kísérletek. Könnyedén lép át a Fidesz romjain, mintha ott sem lettek volna.
Az is tény, hogy ha nem adunk esélyt a változásra, az sosem fog eljönni.
Viszont a változásért tenni is kell, nem elég csak csodatételt várni.
Nem elég ígérni a jót és nem elég elhinni sem azt.

Talán az olvasónak úgy tűnhet, hogy kiforgatom a valós üzenetet.
Egyesek talán még azt is gondolhatják, hogy megbolondultam, vagy magam is propagandista lettem. De a valóság az, hogy csak tovább gondoltam azt, amit ő maga mondott: Mert amíg a politika abban méri a normalitást, hogy ki tapsol elég jól a ritmusra, addig itt senki sem normális.
Se ő, se te, se én.

Talán pont ez lenne az első lépés: bevallani, hogy mind beleőrültünk ebbe az országba egy kicsit. De amíg a „változás” szót csak színpadon mondják és nem otthon, a tükör előtt, addig a normalitás is csak egy új szlogen marad.

Mint friss festék a repedezett falon: csak addig szép, amíg takar.