Ha csak győzni akarsz, ne olvasd tovább!
A győzelem bár szükséges, de nem elegendő. Csupán egy eszköz. Ha céllá válik, ugyanazt a rendszert építed tovább, csak más zászlóval. Mert van egy naiv hit a magyar közéletben: hogy ha egyszer megbukik a NER, minden jóra fordul. Mintha a rendszer egy rosszul sikerült szoftverfrissítés lenne, amit elég visszaállítani a "demokratikus gyári beállításokra".
Kényelmes gondolat, de hamis.
A NER nem kizárólag egy politikai konstrukció. Nem csupán egy név, nem csupán egy párt, nem csupán egy ember. A NER egy működési modell. Központosított hatalom. Lojalitás, mint valuta. Állami újraelosztás mint fegyelmező eszköz. A "miénk" erkölcsi felmentése és az "övéik" démonizálása.
Ismerős?
Mert ha őszinték vagyunk, A központosítás, a klientúraépítés és a politikai hűség jutalmazása nem 2010-ben született. A NER nem feltalálta ezt a logikát, hanem intézményesítette és tökélyre vitte. A probléma az, hogy ez nem is fog 2026-ban véget érni attól, hogy más áll a pulpituson.
Ha csak annyit akarunk, hogy "most mi jövünk", akkor nincs miről beszélni. Akkor ez nem rendszerváltás, hanem hatalomátvétel. A játékszabály marad, csak a játékos cserélődik.
Ez az írás nem a NER leváltásáról szól. Az a minimum.
Ez az írás arról szól, hogy mihez kellene hozzányúlni ahhoz, hogy ne ugyanaz a politikai kultúra térjen vissza új arccal, új szlogenekkel, új erkölcsi önfelmentéssel.
Mert a legkényelmetlenebb kérdés nem az, hogy miért ilyen a rendszer.
Hanem az, hogy mi miatt tudott ilyen lenni.
Ha erre nincs válasz, akkor nincs rendszerváltás, csak új dekoráció a régi színpadon.
I. A félelem állama
2010-ben a Fidesz kétharmaddal jutott hatalomra.
A társadalom így döntött. A választók nem pisztolycső előtt szavaztak. A demokratikus legitimáció adott volt. Ezek tények, ha tetszik nekünk, ha nem. Nem lehet elvitatni.
A kérdés azonban nem az, hogyan kerültek oda hanem, hogy mit kezdtek azzal a történelmi lehetőséggel?
I. Kártevők
Van az a pont, amikor az ember már nem tudja, hogy szánakoznia vagy éppen hánynia kellene.
Nagy Feró, a "nemzet csótánya", az örök lázadó, az egykori rendszerellenes ikon, az október 23-án megrendezett Békemeneten megint megszólalt és ismét sikerült belemásznia a társadalmi pöcegödörbe.
"Ő csak kereste a pénzt ezzel, lányokat futtatott, a lányok is kerestek pénzt, mindenki jól járt, nem?"
- mondta a Szőlő utcai ügy kapcsán. (Telex)
Nem. Nem járt mindenki jól.
Azok a fiatalok nem "kerestek", hanem el lettek adva.
A szex itt nem a közös beleegyezésen alapult, hanem a kizsákmányoláson.
De hát mit várunk egy olyan országban, ahol a "nemzeti idol" már régen nem a gitárját rázza, hanem a kisebbségi komplexusban szenvedő hatalom mikropéniszét?
I. Amikor még valódi templomokban térdeltek az emberek
Régen a szekták legalább őszinték voltak.
Volt próféta, bor, kígyó, meg végítélet.
Az emberek a megváltásért adták oda a vagyonukat, a gyereküket, néha az életüket is.
Hitték, hogy ettől jobb lesz. Kegyesebb lesz az univerzum, vagy a nagy becsben tartott isteneik. Hitték, hogy kigyógyulnak a kórságaikból, túlélhetik az aktuális apokalipszist, bebocsátást nyerhetnek egy sokkal szebb és jobb túlvilági helyre, ahol kolbászból és szűz lányokból fonták a kerítést, ráadásul örök megváltás is jár a misebor mellé.
Mondták már neked, hogy "viselkedj normálisan" ?
Valószínűleg igen.
És ha belegondolsz ez az esetek nagy részében nem azt jelentette, hogy légy józan, vagy dönts bölcsen bizonyos helyzetekben - sokkal inkább azt, hogy "ne zavarj".
Ne tűnj ki. Ne beszélj hangosan, ne kérdezz túl sokat, ne bontsd meg a rendet és a csendet.
A "normális" így vált nyelvünk egyik legnépszerűbb kódjává és a hallgatás szinonimájává.
De ki dönti el, hogy mi a normális?
Elvégre önmagát mindenki normálisnak tartja, a másikat meg nem.
Ez van belénk nevelve, ez építi fel a tudatunk alapjait, már gyermekkorunk óta.
Ha láttuk anyáinkat és apáinkat élni a teljesen hétköznapi életüket, akkor az lett a norma, ahogyan Ők viselkedtek. Ha a tanárunk megkövetelte a tiszteletet az iskolában és intőt adott a szájalásért, ezzel rendet téve, akkor az lett a norma.
Így lettünk mind normálisak.
