Elfeledett gyermekek

Szeretnék elmesélni valami jóval személyesebbet, mint amit a kedves olvasó eddig megszokhatott tőlem. Muszáj leírnom, mert évek óta a torkomban van, de valahogy eddig nem tudtam kiadni magamból. Eddig azt gondoltam, hogy ez nem tartozik senkire, hogy ez az én dolgom, hogy nekem kell egyedül megbirkóznom vele. 

Történt, egy jó pár évvel ezelőtt, hogy az akkori párommal munka hiányában eléggé szűkösen álltunk anyagilag és emiatt kénytelenek voltunk a szüleihez költözni. Nem volt alapvetően ezzel semmi gond, szeretettel és segítőkészséggel álltak hozzánk, még munkát is kaptam az édesapjától és mindenért rendkívül hálás is voltam és vagyok, mind a mai napig az irányukba.
A ház egy tipikus falusi ház volt. Két szint, alul a nagyszülők, fönt pedig a szülők és mi laktunk. Gyakran jártunk le az öregekhez családi ebédre, ahol az esetek nagy részében jó hangulat volt, sok nevetéssel és a családon belüli vicces csipkelődéssel. Bár bennem volt az érzés, hogy nem szeretnék teher lenni számukra, mégis egy kicsit otthon éreztem magam közöttük.
A nagymama rendkívül aranyos volt. Tipikus "egyél még, kisfiam" típusú. Mindig sütött, főzött és mosolygott, mintha nem lett volna semmi gondja.
A nagypapa dolgos volt. Nehezen kért segítséget, de én mégis gyakran segítettem neki fát vágni. Néha-néha legurult reggelente egy kupica pálinka, vagy egy kicsit több, de sosem volt agresszív tőle. Talán inkább közvetlenebb.
Gyakran fel is járt hozzánk beszélgetni ilyenkor, mindig kérdezgette, hogy hogy vagyunk, van-e bármire szükségünk, majd a beszélgetés végeztével mindig szorosan megölelt és azt mondta "szeretlek". Jól esett, mert családtagnak éreztem magam. Azt hittem ez a szó azt jelenti, hogy saját unokájaként tekint rám.

Egyszer aztán egyedül voltam otthon. A párom iskolában volt, a szülei munkában, a nagymama lent tett-vett a konyhában. A papa feljött hozzám, beszélgetni kezdett velem. Éreztem rajta, hogy már ivott, de nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki, hiszen, mint írtam, néha a pohár fenekére nézett, de sosem volt ezzel probléma azelőtt.
Ahogy a beszélgetés végére értünk jött a szokásos ölelés, ami most még szorosabb volt, mint szokott. Megint elhangzott a "szeretlek", majd egy kérdés, hogy megfoghat-e. Először nem értettem, hiszen éppen megölelt. Naivan azt hittem, hogy csak erről van szó. Majd az egyik kezét leengedte és "hozzám ért", miközben a másikkal hátulról tartott, hogy ne tudjak hátra lépni. Ellöktem magamtól, majd a fürdőszobába szaladtam és bezárkóztam. A kád mellett a földön ülve, zokogva vártam, hogy elmenjen.
Gyűlöltem magamat a naivitásom miatt. Amiatt, hogy nem vettem észre előbb. Nem tudtam, hogy mit csináltam rosszul, hogy így alakult a dolog. Hogy én csináltam-e valamit rosszul. Összeomlottam. Összetört a bizalmam, a szeretethez való viszonyom. Gyakorlatilag minden, amit addig igazinak éreztem.

Az akkori páromnak elmondtam a történteket. Sajnos a mai napig nem tudom, hogy elhitte-e nekem a dolgot, de azt is megértem, ha nem. Valószínűleg számára is egy törés lehetett ez, hiszen ki gondolná azt bármelyik szerettéről is, hogy ilyeneket tenne. Vagy egyáltalán akárkiről. A kapcsolatunknak vége lett és én itt maradtam a traumámmal, bizalmatlanságommal és a fojtogató gombóccal a torkomban.

És, hogy miért beszélek most mégis erről, ennyi idő elteltével?

Nyilván ennek több oka is van.
Egyrészt a saját érdekemből, mivel szükségem van arra, hogy kimondjam és hogy lezárjam magamban a történteket.

Másrészt pedig olvasom a híreket "Zsolti bácsiról", Juhász Péter Pálról, a Szőlő utcai intézet körül kirobbant botrányról, a Magvető utcai lakásotthonról és a Zirzen Janka Gyermekotthon ügyéről és minden ilyen ügy a saját sebeimet is feltépi.
Mert én nem botrányokat látok, vagy szalagcímeket.
Gyerekeket, akik ugyanúgy összeomlanak egy sarokban, mint én akkor. Csak nekik nincs hangjuk. Nekik nincs felnőtt testük, amibe eltemethetnék a fájdalmukat. Nekik nincs esélyük sem, hogy valaki elhiggye azt, ami történt velük.
Mert nincs egy szülő, egy társ, vagy bárki akihez menekülhetnének azokon kívül, akik elkövették ellenük ezeket a borzasztó dolgokat.

Azt látom, hogy ebben a rohadó magyar közéletben ennyi a maximum: a kibaszott „botrány”.
Egy újabb "Zsolti bácsi". Egy újabb intézet. Egy újabb életre szóló seb. Majd két hét múlva jön egy újabb hír és minden megy tovább, mintha semmi sem történt volna.
Azt látom, hogy elfelejtjük azokat, akikről valóban szól ez az egész. Hogy cserben hagyjuk őket és ez az, ami miatt rettentően dühös vagyok az emberekre. Nem a saját fájdalmam miatt, nem azért, mert velem megtörtént, hanem mert másokkal is megtörténik. Nap mint nap, óráról órára.

Mert maga a rendszer nem változik. Nem is akar. A rendszer csak túléli a címlapokat, aztán minden megy tovább úgy, ahogyan eddig. Akinél éppen rezeg a léc, kicsit háttérbe rakják, elterelik a szót, netán kiírják a történetből.
Fenyegetőznek és hazudoznak. "Nem történt kiskorú ellen bűncselekmény", hogy "Egy kormánytag sem érintett az ügyben", hogy "Az elkövető már tölti is a büntetését", hogy "Soha, semmilyen bűnös viszonyhoz nem volt közöm".
Holott mindannyian tudjuk, hogy már maga a hallgatásuk is hazugság.
Azt is tudjuk, hogy Kaleta Gábor, Kónya Endre és a többiek hogyan élik boldogan az életüket.
Tudunk Agócs Tiborról, tudunk Fohsz Tivadarról, tudunk Hatházi Róbertről, Kunstár Béláról, Mészáros Istvánról, Nagy Jánosról, Pajor Andrásról, Rónaszéki Gáborról, S. Tamás Györgyről, Szabó Balázs Tivadarról, Tímár Lászlóról, Vásárhelyi Jánosról. Arról, hogy ezek az emberek hatalmi pozíciókban voltak, vagy éppen kitüntetéseket kaptak a jelenlegi kormánytól. És ki tudja mi mindenről nem tudunk még ezeken és "Zsolti bácsin" kívül is...

Habár én felnőttként éltem meg ezt az egészet, mégis a mai napig borzasztó mély sebként cipelem ezt magamon. Elképzelni sem tudom, hogy mit tesz ugyanez egy ártatlan, bizakodó gyermekkel.
És amíg mi csak olvasunk ezekről, Ők életeket veszítenek. Nekik senki sem mondja el, hogy nem az ő hibájuk, ami történt. Nekik senki sem beszél arról, hogy hogyan dolgozzák fel ezeket a traumákat, hogyan beszéljenek róla, ami velük történt.
Őket megfenyegetik, elhallgattatják és megtörik, hogy véletlenül se kerüljön nyilvánosságra az ügyük és nehogy bajba keverjék azokat a mocskos férgeket, akik ezeket elkövetik. 

Talán itt lenne az ideje nem csak felháborodni, hanem szétverni azt a rendszert, ami évtizedek óta védi az elkövetőket és egy olyat építeni, amelyben az ártatlanok is megkapják ugyanazt a védelmet, ami a karhatalomnak alanyi jogon jár.
Mert bizony a rendkívül hatékony ügyészségünk és belügyminisztériumunk csak akkor képes gyorsan és megbízhatóan cselekedni, ha éppen tisztára kell mosni egy tűzközeli cimborát.

Talán itt lenne az ideje a gyermekeknek megadni azt a biztos hátteret, ami szükséges ahhoz, hogy mentálisan, lelkileg és fizikálisan is ép felnőttek legyenek belőlük, ahelyett, hogy elnyomásban kelljen leélniük az életüket, amelyben a depresszió és az öngyilkosság hétköznapi problémáknak számítanak.

A nagymama sütije illatát ma is érzem néha, de már keserű utóízzel. Mögötte ott van a hallgatás, a szőnyeg alá söprés, a hazugság. Ez az íz marad minden egyes gyerek szájában, akit ma hallgattatnak el. Ha nem tépjük fel a szőnyeget, csak a mérgezés marad.

Nem várunk tovább ügyészekre, miniszterekre, akik hazug politikai narratívákkal takarítanak, ha baj van. Mi vagyunk a változás. Nem hallgatunk. Nem felejtünk. Nem félünk és együtt széttörjük a hazugság falát.

Segítségre van szükséged?

• OKIT - Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat: +36 80 20 55 20 (0–24). okit.hu

• Kék Vonal (gyerekeknek/fiataloknak): 116-111 (ingyenes, anonim). kek-vonal.hu

• NANE segélyvonal (nők elleni erőszak): 06 80 505 101 (órarend szerint). UNHCR help.unhcr.org

• Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány – gyermekjogi támogatás, anyagok. Hintalovon