KözBeszólás #4 - Miért csak a zaj maradt őszinte Magyarországon?

Van az a pont, amikor a szavak már nem elég hangosak. Amikor egy cinikus blogbejegyzés, egy ironikus odaszúrás vagy egy politikai hasonlat már nem tudja visszaadni azt a nyomást, amit a mellkasodban érzel. Én idáig jutottam: a zajba menekültem. Zajból kovácsoltam rendszert és rendszert bontok le zajjal.
Ez az én zeném.

Mielőtt a mélyen tisztelt olvasó azt hiszi, hogy ez a bejegyzés egy nárcisztikus elemekkel átszőtt, TikTok kompatibilis önpromó lesz, tisztázzuk hogy mit jelent nekem ez az egész.

Van az emberben egyfajta túlélő mechanizmus, ami az ember vadállati ösztönéből maradt fent. Egy pont, amikor az agy azt mondja elég, amikor az ember nem tud már hová hátrálni, ezért inkább előretör.
Én is eljutottam ide. A blog és a zene is ennek a következménye, mert valahol mindkettő ugyanarra szolgál: nem hátrálni, hanem szembemenni azzal, ami fojtogat. Még az írásban a kritika, a szarkazmus, az iróniába csomagolt düh adott nekem hangot, a zenében a torzítás, a tökéletesség elengedése volt az, ami utat mutatott, kifelé a sarokból.
Persze nem csak rólam van szó. Tudom, hogy sokan érezzük ugyanezt a feszülést: a munkahelyi kiégést, a társadalmi bénultságot, a ki nem mondott traumákat és ha eddig csak hallgattatok, most azt mondom: teljesen rendben van. A hallgatás is egyfajta zaj. Viszont, ha ezeket az érzéseket összeengedjük, abból közösség születik. Nem csillogó, nem tökéletes, hanem törött, recsegő, valóságos. Pont olyan, mint mi.

Emiatt lett DIRTY RESET. Mert koszos és törött. Mert nem akar szépen szólni, csak őszintén. Mert egy újrakezdés: a félelem elengedése, a kétségek megtagadása, a düh átfordítása valamivé, ami nem csak rólam szól, hanem mindannyiunkról. Egy újraindítás, amit a rendszer sosem fog nekünk önszántából megadni - ezért kell magunknak megcsinálni.

És haladunk is vele.
Napról napra egyre több magyar zenész és művész szólal fel az elnyomás ellen - ami persze jól hangzik, amíg komolyan is gondolja az ember. Viszont van, aki csak azért teszi, mert éppen ez a trendi. Én nem egy vályúhoz akarok odaférni ezekkel, mert a moslék tartalma abszolút hidegen hagy. A "Mocskos Fidesz" szépen zeng, valódi zene a fülnek, főleg tizenöt év csend után, de amíg a rádióban ugyanaz a három hazug refrén szól, addig ez legfeljebb gerilla-zaj a rendszer falai között.

Hogy mit szeretnék ehelyett?

Valóságosnak lenni. Inkább dühösnek, fáradtnak, kiábrándultnak. Mert a valóságunk nem szép: recseg-ropog, szétesik, miközben ránk mosolyog a miniszterelnök a plakátról, hogy "Magyarország jobban teljesít."
Hát elnézést a nyelvezetért, de a nagy büdös lófaszt.

A zeném, ha másban nem is, de legalább ennek a hazugságnak az ellenpontjában különbözik. Itt a művészet nem szólhat tisztán. Ha tisztán szól, akkor vagy hazudik, vagy annyira steril, hogy senkit sem érdekel. Itt csak a torzítás az őszinte. Mert torz a valóság is, torz a politikai kultúra, torz a közbeszéd, torz az élet és a művészet célja, véleményem szerint pont az, hogy csak annyira legyen mocskos, amennyire a világ az, amiben élünk.

"You’re not real until you break."
Ez az első üzenet és mivel újraindításról beszélünk, ez folytatódik is. A kezdeti bizonytalanságot felváltja a magabiztosság, a rendszer tényszerű kritizálása, a szektaszellem kifigurázása.
Mert az országunk jelenleg több oldalról is szekta szinten működik, vegyük csak górcső alá akár a kormány, akár az ellenzék működését. A szovjet mintára felhúzott besúgásokat, a karaktergyilkosságokat, a kirekesztést. A cél a megosztottság, az emberek egymásnak ugrasztása, a megfigyelés, az erő demonstrációja. Bár ezt talán már a vak is látja, mégis van olyan, akinek már annyira berögzült, hogy képtelen fellépni ellene. Ha másért nem is, ezért van értelme szócsőnek lenni, akár zenei, akár blogírói, vagy bármilyen más kulturális színtéren.

Persze ezzel nem jár dicsőség. Aki ezt várja tőle, az ugyanolyan megalkuvó, gyáva ember, mint azok, akik miatt ez az egész helyzet fennáll. Ez csak annyit jelent, hogy valaki ordít, miközben mások lapítanak. És lehet, hogy holnap már elnyom a következő hazug refrén, de legalább addig a mélyen tisztelt hallgató is tudja: a zaj létezik. Márpedig amíg az létezik, addig van remény is a változásra.

Ez nem forradalom és nem is megváltás. Csak annyi, hogy amíg ordítunk, addig nem tudnak teljesen elhallgattatni. A DIRTY RESET az összetörésről szólt, a MEMENTO az emlékezésről fog - mert nem felejtünk, és nem állunk be csendben a sorba. A rendszer hazugsága lehet hangos, de a mi szavunk legalább igaz.
És ha egyszer elég igazság csapódik össze, abból nem kampányplakát lesz, hanem hangrobbanás.