Szeretnék elmesélni valami jóval személyesebbet, mint amit a kedves olvasó eddig megszokhatott tőlem. Muszáj leírnom, mert évek óta a torkomban van, de valahogy eddig nem tudtam kiadni magamból. Eddig azt gondoltam, hogy ez nem tartozik senkire, hogy ez az én dolgom, hogy nekem kell egyedül megbirkóznom vele.
Van valami perverz öröm abban, ahogyan a magyar média minden egyes nap szervírozza a híg fost. Bekapcsolod a tévét és máris szembe jön a nyomorpornó.
Síró nyugdíjas, penészes fal, kikapcsolt villany, „drámai helyzet”, amit a híradó úgy tálal, mintha ők most feltárták volna a társadalom nagy igazságát. Holnapra persze már el is felejtik, mert jön a következő sztori egy másik kizsigerelt, eladósodott, kitaszított emberről.
Ezeknek nem a megoldás számít, hanem a könnycsepp a kamerán.
Az RTL Híradó szalagon készíti a szívszaggató „emberi történeteket”, a TV2 meg a Tényekkel nyomja a pártpropagandát, ahol a hír annyit jelent: félj, retteg, gyűlölj és véletlenül se gondolkodj.
Van az a pont, amikor a szavak már nem elég hangosak. Amikor egy cinikus blogbejegyzés, egy ironikus odaszúrás vagy egy politikai hasonlat már nem tudja visszaadni azt a nyomást, amit a mellkasodban érzel. Én idáig jutottam: a zajba menekültem. Zajból kovácsoltam rendszert és rendszert bontok le zajjal.
Ez az én zeném.
A jövő már itt van, csak épp úgy teszünk, mintha még lenne időnk felkészülni. Orwell 1984-e nem egy könyv többé, hanem használati utasítás. Csak a címlap maradt irodalom, a tartalom már köztörvényes. A Nagy Testvér ma nem a képernyőn át figyel, hanem a zsebedben lapuló…