társadalomkritika ⁽¹⁵⁾

Van valami perverz öröm abban, ahogyan a magyar média minden egyes nap szervírozza a híg fost. Bekapcsolod a tévét és máris szembe jön a nyomorpornó.
Síró nyugdíjas, penészes fal, kikapcsolt villany, „drámai helyzet”, amit a híradó úgy tálal, mintha ők most feltárták volna a társadalom nagy igazságát. Holnapra persze már el is felejtik, mert jön a következő sztori egy másik kizsigerelt, eladósodott, kitaszított emberről.
Ezeknek nem a megoldás számít, hanem a könnycsepp a kamerán.
Az RTL Híradó szalagon készíti a szívszaggató „emberi történeteket”, a TV2 meg a Tényekkel nyomja a pártpropagandát, ahol a hír annyit jelent: félj, retteg, gyűlölj és véletlenül se gondolkodj.

Van az a pont, amikor a szavak már nem elég hangosak. Amikor egy cinikus blogbejegyzés, egy ironikus odaszúrás vagy egy politikai hasonlat már nem tudja visszaadni azt a nyomást, amit a mellkasodban érzel. Én idáig jutottam: a zajba menekültem. Zajból kovácsoltam rendszert és rendszert bontok le zajjal.
Ez az én zeném.

A jövő már itt van, csak épp úgy teszünk, mintha még lenne időnk felkészülni. Orwell 1984-e nem egy könyv többé, hanem használati utasítás. Csak a címlap maradt irodalom, a tartalom már köztörvényes. A Nagy Testvér ma nem a képernyőn át figyel, hanem a zsebedben lapuló…

Egykor színes gerillakertészek és kátyúfestők röhögték szembe a propagandát.
Ma ugyanaz a párt már polgármesteri irodákban tárgyal Tiborcz Istvánnal, és önálló indulással biztosítja a rendszer kényelmét. A kérdés egyszerű, mégis húsbavágó: meddig engedhetjük meg, hogy a humor legyen a legdrágább mulatságunk?