választás

Most lehet ünnepelni. 

Lehet örülni annak, hogy valami megmozdult. 
Hogy egy hosszú, fárasztó, sokszor kilátástalannak tűnő időszak után végre van egy pillanat, amikor nem szégyen kimondani: igen, ehhez a közösséghez tartozom. Lehet büszkének lenni arra, hogy magyar vagy. 

Sajnos ez a mondat sokáig nem volt magától értetődő. Nekem is szoknom kell még egy kicsit. Nem azért, mert ne lettem volna az, hanem mert ez is el lett torzítva. A NER évei alatt a magyarság nem közös nevező volt, hanem politikai állásfoglalás. Egy jelvény, amit vagy felvettél, mert rád erőltettek, vagy inkább levetted, hogy ne kelljen magyarázkodnod a munkahelyeden, a rokonok előtt, az utcán.

Most ez egy kicsit fellazult. És ebben van valami felszabadító.

De itt jön az a rész, amit senki nem akar hallani egy ünnep közepén: nem most lett vége valaminek, hanem most kezdődik.

Őszintén szólva egy ideje azon gondolkodom, hogy a magyar politikus tényleg komplett hülyének nézi a választót, vagy egyszerűen csak feltételezi, hogy az.
A kettő között van egy árnyalatnyi különbség, de a végeredmény ugyanaz:
Elég egy távirányítót bedobni a szoba közepére és a nyáladzó médiafogyasztók már rohannak is utána.

Egykor színes gerillakertészek és kátyúfestők röhögték szembe a propagandát.
Ma ugyanaz a párt már polgármesteri irodákban tárgyal Tiborcz Istvánnal, és önálló indulással biztosítja a rendszer kényelmét. A kérdés egyszerű, mégis húsbavágó: meddig engedhetjük meg, hogy a humor legyen a legdrágább mulatságunk?