Kémjátszma

A propaganda ma már nem bizonyítékokkal dolgozik, hanem szereposztással.
Ha kell egy ellenség, előbb kinevezik, aztán megírják hozzá a történetet...

A Metropol megint megtalálta a következő közellenséget.
Nem adóforintokat sikkasztó oligarchát.
Nem pedofil politikust.
Nem fiatalkorolúakat prostitúcióra kényszerítő maffiózót.

Egy informatikust.
Egy civil embert.

Névvel, arccal, nyilakkal megjelölve, mint valami bűnügyi magazinban. A vád pedig olyan súlyos, hogy az ember elsőre azt hinné, valami hollywoodi szuperprodukcióba csöppent.

A Metropol szerint ugyanis ez az informatikus egy ukrán kém. 

Ha az ember kicsit hátralép és nem a propaganda szalagcímeit nézi, hanem magát a jelenséget, akkor feltűnik valami:
Ez a történet nem csak róla szól.
Ez a történet rólunk szól.
Az új bűn pedig - kapaszkodjunk meg - nem más, mint rossz helyen dolgozni.

A Metropol cikkében a legnagyobb bűn ugyanis nem az, hogy valaki oroszoknak jelentgetett, zártajtós EU-s találkozókról.
Nem az, hogy lebukott egy vélhetően kormányközeli akció, amely nagy hatással lett volna a választás kimenetelére.
Vagy hogy neadjisten jogszerűtlenül figyelt meg civil embereket egy ellenzéki rendszer bedöntésének céljával, a magyar Alkotmányvédelmi Hivatal.

Nem.

A legnagyobb bűn az, hogy az illető bejárt a Tisza Párt irodájába.
 
"Hogy mi?" - kérdezhetné a mélyen tisztelt olvasó, teljesen jogos felháborodással. 

Elvégre, ez aztán a "bizonyíték"! 
Egy ember dolgozott valahol! 
Méghozzá egy informatikus!
Találkozott emberekkel! 
Ott ahol, dolgozott!
Sőt, mi több, még beszélt is velük! 

Gondolom, most az IT-szektorban dolgozóknak el is kezdett izzadni a tenyere, mert ha ez kimeríti a kémkedés fogalmát, akkor Ők valószínűleg több ezer titkosszolgálati aktában szerepelnek.

Az egész kicseszett történet úgy van felépítve, mint egy bulvár-thriller.
Körberajzolt arcok.
Lesifotók.
Kávéspoharak.
Esti séták.
Szinte már csak a piros madzag hiányzik, a szerkesztőség parafatáblájáról.
Mintha nem is egy ember életéről lenne szó, hanem egy B-kategóriás kémsztoriról.

A legnagyobb probléma viszont az, hogy a Metropol nem oknyomozó újság.
Soha nem is volt az. 
A Metropol egy közpénzből kitömött, ingyenesen terjesztett propagandalap. 

Ugyanez az újság volt az, ami már korábban is mutatta, mennyire tiszteli az emberi méltóságot: hajléktalan embereket fotózott le megalázó módon, tinilányokat tett címlapra beleegyezés nélkül, szexista kommentekkel illetve őket és embereket használt fel politikai látványosságként.

Aki ma egy informatikus, az holnap valaki más.

És mindezt az aluljárókban osztogatják. 

Ellenség a kapuknál

A rendszer kommunikációja mindeközben egyszerűbb, mint egy falusi kocsma összeesküvés-elmélete.

Ha valaki kritizálja a kormányt: ukrán kém.
Ha valaki az ellenzékkel dolgozik: ukrán kém.
Ha valaki nem hajlandó tapsolni: ukrán kém.

Ez a két szó most az új politikai varázsige.

Nem kell bizonyíték.
Nem kell bíróság.
Nem kell ítélet.
Elég kimondani.

De akkor játsszuk végig. 
Ha ez az egyetlen elfogadható narratíva, akkor fogadjuk el:

A tanár, a mentős, a rendőr, az újságíró, az informatikus, a taxis, a vállalkozó, az ételfutár, a szomszéd, de még az NNI volt századosa is ukrán kém.

Sőt, jómagam is az vagyok.
És mivel a mélyen tisztelt olvasó most itt van, így van egy rossz hírem számára is...

Mindenki az, aki a másik oldalra is kíváncsi.
Mindenki az, aki nem hajlandó bólogatni.
Mindenki, aki kérdez.
És mindenki, aki nem hiszi el feltétel nélkül, amit a propaganda mond.

Amikor a farok csóválja

Az egész történetben azonban van egy különösen szép rész.

Azok beszélnek nemzetbiztonságról, akik titkosszolgálati anyagokkal próbálnak politikai karaktergyilkosságot végrehajtani a médiában.
Azok beszélnek államvédelemről, akik civil emberek arcát teszik ki országos címlapokra.
Azok beszélnek kémekről, akik propagandaújságokkal próbálnak lejáratni bárkit, aki rossz oldalon áll.

Ha ez valódi kémügy lenne, nem a Metropol címlapján olvasnánk róla.

Hanem egy zárt tárgyalóteremben.

Félelem és rettegés

Minden rendszer eljut egyszer egy pontra, amikor már nem ellenfeleket lát, hanem árulókat.
Amikor már nem vitázik, hanem leleplez.
Amikor már nem politikai riválisok vannak, hanem ügynökök.

Ez a paranoia szakasza.

És amikor egy rendszer ide jut, akkor már nem a kémekkel van baja. 
Hanem a valósággal.

Van azonban egy apró probléma.

Ha mindenki kém, akkor valójában senki sem az.

Ha minden kritikát külföldi támadásnak neveznek, akkor valójában a rendszer menekül a kritikától.
És ha egy hatalom már civil emberek arcát teszi ki propagandaújságok címlapjára, akkor ott már nem a nemzetbiztonság sérül.
Hanem a személyiségi jogokon túl, a józan ész is. 

A Metropol és a kormány most talált egy új ellenséget.
Egy informatikust, aki többedmagával, valóságos hősként próbált felgöngyölíteni egy jogilag büntetendő, feltehetőleg titkosszolgálati műveletet.

Holnap majd talál mást.
Talán pont Szabó Bence ex-százados kerül sorra, aki szintén hősként védte eddig a gyermekeink, majd a választópolgárok jogait, a saját munkáját és életét sem féltve.

Mert a propaganda mindig éhes.
Egy dolgot azonban nem tud megemészteni.
Az embereket, akik nem hajlandók elhinni a mesét.

És ha ezért ukrán kémnek kell lenni, akkor hát legyen.
Büszkén vállalom, hogy én is az vagyok.

A kedves olvasótól pedig végezetül csak annyit kérnék: ha találkozik ezekkel a szennylapokkal az aluljáróban, nyugodtan dobja őket a legközelebbi szelektív kukába.
Legalább egyszer az életben a propaganda is hasznos lesz valamire.