Mikor fárad el a politikai bohóc?

Egykor színes gerillakertészek és kátyúfestők röhögték szembe a propagandát.
Ma ugyanaz a párt már polgármesteri irodákban tárgyal Tiborcz Istvánnal, és önálló indulással biztosítja a rendszer kényelmét. A kérdés egyszerű, mégis húsbavágó: meddig engedhetjük meg, hogy a humor legyen a legdrágább mulatságunk?

I. Ingyen sör és kátyúfestés

Volt egyszer egy párt, amelyik hegyet ígért a Hortobágyra, örök életet meg ingyen sört a népnek. Egy bohócpárt, amelyik szivárványos betonblokkot rajzolt a kátyúk köré, gerillakertészkedett, padokat festett és ezzel több közérzetjavítást adott a lakosságnak, mint bármelyik önkormányzat pályázati pénzből.

A Magyar Kétfarkú Kutya Párt a kétezres évek végén pont azt tette, amit minden egészséges társadalomnak kéne: gúnyt űzött a hatalomból, miközben valódi, kézzelfogható tetteket vitt véghez.

Ez volt a korszak, amikor egy MKKP-plakát többet mondott a magyar politikáról, mint bármelyik tévés vitafórum és közben a fél ország felszabadultan röhögött azon, hogy végre valaki nem veszi komolyan ezt az egész tragikomédiát.

A Magyar Kétfarkú Kutya Párt jó volt ebben: torz, színes tükör volt és olyan formában mutatta meg a politikai valóságot, hogy az egyszerű ember ne a depressziótól fulladozzon, hanem a röhögéstől. A tükör viszont egyszer csak megrepedt: ugyanis a protestpártok - akár a lengyel Kukiz’15, az olasz Öt Csillag Mozgalom, vagy az izlandi Legjobb Párt - a kezdeti „külsős lázadás” után előbb-utóbb bekerülnek a tárgyalóasztal mellé.

És ott, a színes molinók mögött, a szőnyegen, már nem lehet "csak" kátyút festeni.

II. "Matematikus Ön, vagy ezt hogy számolta ki?"

A magyar választási rendszer kegyetlen matematikája egyszerű: minél több ellenzéki jelölt, annál biztosabb a kormánypárt dolga. Nem kell hozzá politológia diploma, elég három másodperc fejben számolás, hogy az ember rájöjjön: ha három ember indul egy fideszes ellen, a fideszes simán nyer 35 százalékkal. Ez nem véletlen, ez így van megtervezve.
És mégis, a Kutyapárt - hivatkozva a saját függetlenségére és arra, hogy ők képviselik a „legtöbb liberális és baloldali értéket” - úgy döntött, nem lép vissza senki javára a 2026-os választásokon.
Ez elvileg önazonosság. Gyakorlatilag viszont egy garantált, színesre festett ajándékcsomag a Fidesznek, amit ismét a kormányváltásban reménykedők fizethetnek meg.

A történet mellé kell egy főszereplő is: Kovács Gergely, a viccpárt társelnöke és frissen választott hegyvidéki polgármester, aki egy februári napon leült tárgyalni Tiborcz Istvánnal.
Igen, azzal Tiborcz Istvánnal. A rendszer egyik legjobban beágyazott figurájával, a miniszterelnök vejével, akinek neve az OLAF-jelentések óta a NER-korrupció szinonimája (forrás: OLAF jelentés, 2017).

A mondottak alapján kerületi fejlesztésekről volt szó, parkolókról, zajvédő falról, zöldítésről. Pár hónap múlva viszont jött a 444.hu cikke: Kovács a Fidesz-frakcióval együtt szavazott a helyi átvilágítási bizottság felállításának elutasításáról. Bizonyíték nincs arra, hogy a kettő összefüggne, de a politika már csak ilyen: ha a konyhában egyszerre jelenik meg a cukor meg a hangya, a legtöbben összekötik a kettőt.
Kovács persze visszautasította a vádat, a cikket pontatlannak nevezte, és perrel fenyegette a lapot.

Viszont álljunk meg itt egy pillanatra, és tegyük fel magunknak a kérdést:

Ha egy „rendszerkritikus” párt vezetője tárgyal a rendszer egyik legbefolyásosabb figurájával, majd a következő hónapokban olyan döntést hoz, ami a rendszernek kedvez, akkor az még mindig a bohóckodás része, vagy csak a rajtuk maradt jelmez?

A választási rendszer nem bonyolult: úgy van kitalálva, hogy aki nem hajlandó összefogni, az a kormány malmára hajtja a vizet. A Kutyapárt döntése tehát nem a semmiben lebeg, hanem nagyon is konkrét következménye van.
Lehet, hogy nekik fontosabb az önazonosság, mint a kormányváltás esélye - ez egy legitim álláspont. Csak érdemes kimondani, hogy ezzel egyben be is árazzák azt, hogy a Fidesznek így könnyebb dolga lesz.

És akkor a választó dönthet, hogy ő a poént akarja díjazni, vagy a korrupciójáról híres rendszer leváltását.

III. Trapéz-dilemma

Az etika itt olyan, mint egy cirkuszi trapéz:

- Az egyik végén ott a függetlenségük és az „anti-politika” ethosz,

- A másikon a közérdek: az oly sokat kritizált rendszer bukása.

Csakhogy a trapéz alatt nincs biztonsági háló. Ha leesnek, nem csak ők esnek pofára, hanem az a választói réteg is, amelyik őket remélte a rendszer legkreatívabb ellenségének.

És van egy pont, ahol a bohóc már nem a zsarnok királyt figurázza ki - hanem a közönséget.

Itt jön valahol a képbe az én személyes szálam.

Régen imádtam a Kutyákat. A gerillakertészkedést, a kátyúfestést, a színes, életvidám plakátokat, azt, ahogy viccet csináltak a propagandából, és közben valami kézzelfoghatót adtak az embereknek. Akkor még érezni lehetett, hogy bár a szokásos politikai panelektől szokatlan nyelven, de ez az egész mozgalom a köz szolgálatáról szól. Viszont jelenleg azt érzem, hogy ez a Kutyapárt már nem az a Kutyapárt.

Kicsit olyan ez, mint a jó öreg Németh Szilárd által csak "mekdánelc"-nek hívott étteremlánc esete. Régen színes volt és vidám, még mára inkább egy kiégett, szürke harmincas üzletembernek tűnik, főleg a márka kabalabohóca, Ronald nélkül.

A végén persze (remélhetőleg) a néző dönt.

Visszatapsoljuk a bohócot, mert nosztalgiázunk a régi poénokon, vagy kilépünk a sátorból és keresünk egy másik műsort?

Mert persze, a nevetés felszabadít, de ha a szabadság elfogy, a nevetésnek is ára lesz.

Méghozzá az, hogy a rendszer nevet a végén.