Beszéljünk őszintén

Jó gyermekkorom volt.

Habár nem volt mindig fenékig tejföl, meg kolbászból a kerítés, de mégis ki tudom ezt így mondani. Nem az ajándékok tömkelege, vagy a menőbbnél menőbb játékok tették jóvá, hanem például az, amikor kirándulás közben hiába kezdtem újra századszor is ugyanazt az idióta gyerekmondókát, édesanyám ugyanúgy énekelte velem, mintha először kezdtünk volna bele.

Amikor megszületett a húgom, akkor én már tudtam azt, hogy ugyanezt szeretném neki továbbadni. Szerettem volna, ha tudja, hogy büszke vagyok rá. Szerettem volna mellette lenni az élete nagyobb eseményeinél. Ott lenni amikor elballag, táncolni vele a szalagavatóján...

Emlékszem még a sajátomra sem mentem el. Az osztálytársaim nem tudtak döntést hozni arról, hogy milyen színű inget vegyünk fel az ünnepségre. Felcseszett és úgy döntöttem, hogy inkább azok mellett töltöm az estét, akik valóban fontosak.
Emlékszem, hogy anyával pizzáztunk otthon. Beszélgettünk. A jövőről, többek között.
Terelgetni próbált, mert nem voltam egyszerű kamasz. 

Gyakran volt probléma a pénz, mert a deviza nálunk is beütött. Sokszor én is csak egy plusz éhes szájnak éreztem magam, habár anya semmi okot nem adott erre, hogy így gondoljam. Egyszer egy hülye, feszültebb vita után azt mondtam, hogy elmegyek. Három hónappal az érettségi előtt. Másik város, másik iskola. Ültünk a konyhában egy kupica pálinka felett és csak annyit kérdezett: “biztosan ezt szeretnéd?”

Utána már nem voltam ott. Nem voltam ott, amikor döntöttek. Nem láttam, ahogy pakolnak. Nem láttam azt, hogy anya sírt-e a Praternél padon. 
Húgom a nagymamámnál maradt egy ideig. Még kicsi volt. Kellett mellé valaki, amíg minden rendeződik.
Én már Salgótarjánban ültem az emeleti szobámban. Ritkán jöttem ki onnan.
Nem is nagyon nézett rám senki. Nem éreztem jól magam. 

Ünnepekkor persze találkoztunk. Összeültünk az asztal körül nagymamámnál.
Egymás mellett. Félévente, évente, mikor és hogyan alakult. 
Gyakran beszéltünk ilyenkor a hétköznapokról, a munkáról, “a hülye vezetőkről”.
Aztán valaki mondott valamit, amiről más máshogy gondolkodott.
Először általában csak feszült csend lett. Valaki letette a villát. Félrenézett. Visszaszólt. 

Hogy őszinte legyek, én sem voltam különb. Én is inkább nyerni próbáltam, mint megérteni. Én is ragaszkodtam hozzá, hogy az enyém legyen az utolsó szó. Én is inkább felálltam és otthagytam a másik felet. 

Nem tudom, hogy hány ilyen asztal van.
Hogy hány helyen ülnek így egymás mellett.
Hány helyen nem mondanak ki dolgokat az emberek.
Vagy hány helyen marad a beszélgetésből csak a csend. 
Nem tudom, hogy mikor lett fontosabb a saját igazunk bizonygatása annál, hogy együtt maradjunk. Őszintén, nem tudom, hogy hová lettünk, mi emberek.

De azt tudom, hogy egy vélemény, egy párt, egy politikai nézet sem ér annyit, hogy családokat szakítson ketté. Hogy barátokat válasszon szét. Hogy embert embernek ugrasszon.

Ezért most csak azt az egy kérdést tenném fel, amit anya is feltett nekem anno:

Te biztosan ezt szeretnéd?